Zenei élet a reneszánsz-kori Magyarországon

Zenei élet a reneszánsz-kori Magyarországon

Közhelynek számít, hogy Magyarország történelmének szerencsétlen alakulása – az állandó háborúzás, pusztulás és újjáépítés, idegen elnyomás és függetlenségi harc, szétdarabolás, megcsonkítás – az ország kultúrtörténeti fejlõdésének kerékkötõjévé vált, amely lehetetlenné tette az egészséges és egyenes vonalú haladást, és végsõ soron Európától való leszakadáshoz vezetett. Az ország, amely Mátyás korában Európa élvonalába tartozó erõs nagyhatalom volt, a mohácsi vész után az európai kultúra peremére sodródott, területének nagy része egy elmaradott kisázsiai birodalom részévé vált. Vajon mennyi az igazságtartalma ennek a megállapításnak?
Magyarországon a reneszánsz korszakban vitathatatlanul nagyarányú fejlõdés indult meg. Már az Anjouk idejében megfigyelhetõ a városok megerõsödése. A felhalmozódó viszonylagos gazdagság új lehetõségeket teremtett a mûvészetek számára is. A korabeli forrásokban megszaporodik a különféle hangszeresek említése. Elsõsorban a rézfúvósoké, akik szerepet kapnak a városok mindennapi életében, egyházi körmeneteken, polgári lakodalmakban, városi és céhünnepségeken, és mint toronyzenészek, jelzik az idõt, a tûzvészt, az árvizet. A trombitások, kürtösök, dobosok a királyok, fõurak kíséretében is megjelennek, vadászatokon, vendégfogadáskor, koronázáskor, esküvõkön, királytalálkozókon, fényes lakomákon, háborúban. Az orgona használata általánossá válik a 15. századi templomokban. Kisebb, portatív orgonák a házi muzsikálásban is megjelennek, Hunyadi János és Beatrix királyné is rendelkezett ilyen hangszerrel. A clavichord, kisebb lévén, még elterjedtebb hangszer volt a 15- 16. században. A krakkói egyetemen tanuló Eperjesi Gáspár clavichord-tanítással jutott kiegészítõ jövedelemhez.
Híradások szólnak hegedõsökrõl, gajdosokról, lantosokról, kobzosokról, síposokról, akik egyaránt lehettek városi illetve királyi, fõúri alkalmazásban állók, vagy akár vándorzenészek. Igazán magas szintû, Nyugat-Európához mérhetõ zenekultúra azonban – amelyet a reneszánsz korban elsõsorban a vokális polifónia képvisel – a püspöki udvartartások mellett csak a királyi udvarban kapott helyet tartósan. A Francesco Petrarca kezdeményezéseibõl kibontakozó humanizmus hatásai Magyarországon igen korán jelentkeznek. Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) német-római császár és magyar király budai székhelyén gyakran megfordultak követként jeles itáliai humanisták. A magyar humanisták közül kiemelkedik a nagy mûveltségû Vitéz János (1408 k.–1472), valamint a költõ Janus Pannonius. Zsigmond pozsonyi, tatai építkezéseinek nagy része, amint a híres budai Friss palota is – amelynek emlékét a Csordapásztorok karácsonyi énekünk õrzi –, sajnálatos módon elpusztult. Zsigmond udvarában megfordult, sõt egy 1415-ös királyi oklevél tanúsága szerint alkalmazásban is állt a Minnesängerek egyik utolsó nagy képviselõje, Oswald von Wolkenstein, aki költeményeiben megemlékezik magyarországi útjairól, magyar szavakat is alkalmaz, és megemlíti, hogy magyarul is tanult („Des pin ich worden innen do ich gen Ungarn rait, … In wasser, wter, wegen … husch lert ich maierol…”).
A budai capella már Zsigmond korában is európai hírnévre tett szert, fénykorát azonban Mátyás uralkodásának idején érte el. A korabeli források Mátyás kórusáról elragadtatással írnak. Bartolomeo de Maraschi, aki 1475-ben a pápai énekkar vezetõje volt, 1483-ban diplomáciai küldetésben járt Budán. Követjelentésében „megszégyenülve” ismeri el: „… a királynak olyan énekkara van, hogy annál különbet még nem láttam, a miénkhez [a pápai énekkar] hasonló, a pestisdúlás elõtt.” Vagyis a budai capella a követlátogatás idején jobb, mint a római kórus ugyanabban az idõszakban. IV. Sixtus pápa 1483-ban éppen e követjelentés hatására bõvítette kórusát, a Capella Sistinát 24 személyesre, Mátyás kórusával azonos méretûre. A budai énekkar a gregorián énekek mellett a kor legújabb stílusában írt mûveket tartotta repertoárján, tehát nemcsak méretében, hanem korszerûségében is élen járt a korabeli Európában. A capellának világi feladatai is voltak, énekesei szolgáltattak szórakoztató zenét az ünnepi lakomákon.
Mátyás felesége, Aragóniai Beatrix, aki maga is hárfázott, szintén lelkes és értõ kedvelõje és támogatója volt a zenének. Budára érkezése, 1476 után kétségtelenül övé volt a fõszerep az udvari zene intenzív fejlesztésében. A kor szokása szerint az udvarban mûködött külön királynõi kórus is, voltak Beatrixnek saját énekesei, zenészei, saját orgonistája. Sok híres zenész az õ közbenjárásával, rokoni kapcsolatainak köszönhetõen került a budai udvarba. A kor számos jelentõs zenésze megfordult itt, többek között a flamand énekes és zeneszerzõ Johannes de Stockem (1445 k.–1501 u.), aki 1481 és 1487 között mûködött Budán. Az õ idejében magasztalta a pápai követ Mátyás kórusát, amelynek Stockem karnagya volt. Feltételezhetõ, hogy Tinctoris (1435 k.–1511) közbenjárásával, aki Beatrix nápolyi udvarbeli zenei nevelõje volt, nyerte el Stockem a budai kinevezést. 1487-tõl 1489-ig Stockem a pápai kórus tagja volt. Kevés mûve maradt fenn, lehet, hogy éppen Budán pusztult el életmûvének egy része? Tinctorisról, korának legjelentõsebb elméletírójáról meg kell még említeni, hogy Beatrixnak ajánlotta három zenei traktátusát, közöttük a Diffinitorium musicae címût, amely a zenei szakkifejezések meghatározását írja le betûrendben, és az elsõ zenei lexikonnak tekinthetõ. Jacques Barbireau franko-flamand zeneszerzõ (1408 k.–1491), aki 1484-tõl az antwerpeni székesegyház fiúkórusának volt karmestere, Miksa császár küldötteként diplomáciai megbízatással járt Budán 1490-ben, amikor nagy valószínûséggel mûvei is megszólaltak itt. Pietro Bono (1417–1497), korának legjobb lantosa élete legnagyobb részét a ferrarai herceg, Ercole d’Este udvarában töltötte. Az 1470-es évek elején néhány esztendõt a nápolyi király udvarában töltött, itt ismerte meg mûvészetét Beatrix. 1486 körül néhány évre sikerült megszerezni Buda számára, Beatrix rokoni kapcsolatainak és diplomáciai befolyásának bevetésével. Stefano da Salerno itáliai származású orgonista és hangszerkészítõ 1483 körül a budai capella tagja volt. Beatrix nagy elismeréssel ír róla Firenzébe, Lorenzo de’Medicihez szóló levelében. A korabeli levelezésbõl kiderül, hogy Beatrix 1489-ben a kor egyik legnevesebb orgonistáját, Paul Hofhaimert is megpróbálta megnyerni. Hofhaimer azonban 1490-ben – vélhetõen Mátyás halála után – inkább Miksa udvarát választotta, mint a korábban vonzónak ható budai udvart. Meg kell említeni még Jean Cornuel Verjus, Erasmus Lapicida és Johannes Bisth nevét, akik hosszabb-rövidebb ideig a budai capella énekesei voltak. Verjus és Lapicida zeneszerzõként, illetve a capella karmestereként is ismert.
Mátyás halála után tovább élt a vokális polifónia mindennapi gyakorlata. II. (Jagello) Ulászló (Dobzse László) új felesége, a dél-francia származású Anna királynõ számára igyekezett Budán a régi francia környezetével azonos reneszánsz légkört teremteni. Adrian Willaert (1490 k.–1562) egy alkalommal a „cantor regis Ungariae” (Magyarország királyának énekese) címet használta. 1517 és 1519 között Hippolit esztergomi érsek szolgálatában bizonyítottan Magyarországon tartózkodott Willaert. Életrajzírói szerint Heinrich Finck (1444-1527) is járt II. Ulászlónál az 1490-es években. Magyarországi mûködésére utal, hogy a Bártfai Gyûjteményben Zenei élet a reneszánsz-kori Magyarországon 5 TUDOMÁNY jelentõs számban találhatók kompozíciói, fõként Magnificatok. Thomas Stoltzert (1485-1526) határozottabb szálak fûzték Budához. II. Lajos király Máriát, Miksa német- római császár unokáját vette feleségül 1522. január 22-én. Ez alkalomból szerzõdtette az akkor Boroszlóban mûködött német zeneszerzõt a királyné kórusának karmesteréül. Budai tartózkodása során hamarosan csatlakozott a szárnyát bontogató reformációhoz (amellyel Mária királynõ is rokonszenvezett), és négy jelentõs német nyelvû zsoltárfeldolgozást készített, amelyek nyomtatott szólamkönyveit a Zenetudományi Intézet könyvtára õrzi. Stoltzerrõl az 1526-os mohácsi csatavesztés után nincs több életrajzi adatunk.
Az igen magas színvonalú és korszerû udvari kultúra nem vált általánossá a társadalom mélyebb rétegeiben. A virágzó gregorián tradíció mellett énekeltek többszólamú mûveket a falvakban is, de ezek a korábbi stílusokat, gyakran az orgánumtechnika fejlett, kései formáit képviselték. A 15. század végén lejegyzett zágrábi kézirat, Thuz Osvát Antifonáléja a gregorián tételek mellett többnyire ilyen technikával készült két- és háromszólamú olvasmányokat, karácsonyi Benedicamus-tropust (Procedentem sponsum) tartalmaz, de itt találjuk a kiegyensúlyozott hangzású háromszólamú kanció-feldolgozást, a Dies est laetitiae kezdetû karácsonyi tételt is. Az igen kései, 16. század közepérõl származó Patai Graduale õrizte meg a Stimmtauschtechnikával készült kétszólamú Sanctust és kanásztánc-ritmusú verses tropusát (Sanctus – Omnes unanimiter), amely egy korabeli falusi templom (Gyöngyöspata) zenei gyakorlatát tükrözi. A Zsigmondkori polifón töredék (15. sz. eleje) szintén régies orgánum-technikával készült kétszólamú kanciókat (Surrexit Christus hodie, Paraclitus egrediens, Novus annus), illetve a Domine ad adjuvandum háromszólamú rotulumot tartalmazza. Érdekességként megemlíthetjük, hogy ennek a kéziratnak a margóján található egyik fontos nyelvemlékünk, a középkorban igen népszerû Krisztus feltámada kezdetû kanció szövege, a magyar mellett még három nyelven, németül, szlovákul és lengyelül. A feljegyzések szerint ezt az éneket egyidejûleg, mindenki a saját nyelvén énekelte. A Kassai töredék (15. sz. vége) tartotta fönn a hazai viszonylatban talán legfejlettebb reneszánsz darabokat, az Ascendit Christus hodie mennybemeneteli kanció két hangszeres szólammal körülírt feldolgozását (a kanció az A pünkösdnek jeles napján szokásdallamunk variánsa), valamint az ugyancsak háromszólamú, cantus firmus-technikára épülõ Verbum caro-t és Kyrie Paschale-t.
A mohácsi vész után az udvari mûvészet visszaszorult. A kor irodalmának és zenéjének sajátos mûfajává a históriás ének vált, a középkori énekmondók szájhagyományának folytatójaként. A mûfaj legjelesebb hazai képviselõje a jobbágy származású Tinódi Sebestyén (1510k.–1556), aki I. Ferdinánd királytól 1553-ban nemeslevelet kapott. 24 dallama maradt ránk és több mint 13000 verssora, mely néhány kivételtõl eltekintve az 1554-ben Kolozsvárott nyomtatott Cronica címû fõ mûvében található. Megemlíthetjük még Batizi András, Sztárai Mihály, Ilosvai Selymes Péter nevét, valamint Gergei [Gyergyai] Albert: História egy Árgirus nevû királyfiról címû széphistóriáját, melynek dallama csak a népzenébõl ismeretes Kodály gyûjtésébõl – „Katona vagyok én” –, meséjének feldolgozásával pedig Vörösmarty Csongor és Tündéje gazdagította irodalmunkat.
Az itáliai humanizmus hatását mutatják a humanista metrikus énekek. 1548-ból, Honterus János erdélyi (brassói) szász reformátortól származik elsõ itthon megjelent (saját maga által alapított nyomdában nyomtatott) hangjegyes nyomtatványunk Odae cum harmoniis (Ódák harmóniákkal) címmel, mely 21 négyszólamú – antik versformák ritmusára írott – kompozíciót tartalmaz, világi és vallásos szövegekre. A kompozíció alapjául német humanista dallamok, fõleg Tritonius dallamai szolgálnak. A feldolgozó, tehát a többi három szólam szerzõje ismeretlen – talán éppen maga Honterus.
A magyar reneszánsz zene egyik legkiválóbb képviselõje Bakfark Bálint (kb.1526- 1576). Erdélyi szász városban, Brassóban született. Élete utolsó évtizedében a kettõs Greff-Bakfark nevet használta. Erdélybe bevándorolt német lantos dinasztiából származott, felmenõi, bátyja, unokaöccse is zenészek, lantosok voltak. Apjával, Thomas lantossal került I. János király (Szapolyai János) budai udvarába 1536-ban. Itt Matthias Marigliano olasz mester tanította lantjátékra, aki korábban a pápa zenészei közé tartozott. 1549 elején, több mint tíz évi udvari szolgálat után elhagyta a török hódítás és Buda elfoglalása miatt Erdélybe szorult özvegy Izabella királynõt, és Zsigmond Ágost lengyel király (Izabella bátyja) lantosának szegõdött. Lengyelországban 16 évig mûködött. A lengyel király zenészei között kiemelkedõ muzsikusnak számított, hamarosan neki járt az egyik legmagasabb fizetés. Még a következõ században is emlékeztek rá, a „magyarocská”-ra. Nagyrabecsülésének jele a máig élõ lengyel mondás az olyan emberrõl, aki bátorkodik „Bakfark után lanthoz nyúlni” – vagyis olyasmit tenni, amihez se tudása, se tehetsége nincs. Jan Kochanowski lengyel költõ verse: Ha a lant beszélni tudna, Ezt mondaná nekünk hangosan: Hadd játsszék mindenki más a dudán, Engem hagyjatok meg Bakfarknak. Bakfark a lengyel szolgálat alatt eljutott különbözõ német udvarokba, majd Franciaországba és Itáliába, megfordult a francia királynál és a pápai rezidencián is.
Ezt követõen 1565-tõl 3 éven keresztül szolgálta II. Miksa császárt (magyar királyként I. Miksa). Itt európai rangú komponisták, Philipp de Monte, Jacob Regnart társaként a kor egyik legkiválóbb zenei együttesének tagja volt. 1570-1571-ben rövid itáliai (padovai) tartózkodás után visszatért Erdélybe, János Zsigmond udvarába. A fejedelem halála után Padovában telepedett le, ahol valószínûleg tanította az egyetemistákat. Itt érte a halál, családjával együtt 1576. augusztus 22-én pestisjárvány áldozata lett.
Mûvein az olasz lantzene és lanttechnika, valamint az akkori nemzetközi zenei életben uralkodó németalföldi vokálpolifónia hatása érezhetõ. Két lantkönyvet jelentetett meg, az elsõt Lyonban 1553-ban, a másodikat 1565-ben Krakkóban. Ezek ricercareokat, fantáziákat, valamint Josquin, Arcadelt, Palestrina mûveinek intavolációit tartalmazzák. Mûvészetének elismeréseképpen nemesi rangot kapott János Zsigmondtól, birtokadományokat Zsigmond Ágosttól és János Zsigmondtól.
Franko-flamand, itáliai, német énekesek és zeneszerzõk Magyarországon, német származású magyar lantos és zeneszerzõ külföldön – szégyenkeznünk kell a reneszánsz- kor hazai zenekultúrája miatt, vagy büszkék lehetünk rá? Kétségtelen, hogy a magyar zenetörténet még a virágzó reneszánsz korszakban sem, és még sokáig, egészen a 19-20. századig nem dicsekedhet egy Bach- vagy Beethoven-kvalitású zeneszerzõvel, azonban Európával soha, még a török idõkben sem szakadt meg teljesen a kapcsolatunk. Hogy az itt mûködött zenészek, zeneszerzõk külföldiek voltak? Válaszképpen gondoljunk arra, hogy az eredendõen Itáliából induló reneszánsz kezdeti korszakában a gazdagabbnál gazdagabb itáliai városokban és udvarokban nem olasz, hanem németalföldi komponisták mûködtek – csak a 16. század második harmadától veszik át a vezetõ szerepet az itáliai szerzõk, ekkor „termeli ki” a hagyományosan magas kultúra a helyi tehetségeket, akik továbbviszik franko-flamand mestereik tudását. A zene, a magas mûveltség nemzetközi, tehát „idegen” volt Európa minden országában, és ebben Magyarország is osztozott.
Subicz-Marsi Edit
Close Menu