Temetni jöttem a magyar kultúrát, nem dicsérni

Temetni jöttem a magyar kultúrát, nem dicsérni

Temetni jöttem a magyar kultúrát, nem dicsérni: mindennapjaink kiábrándító, nehéz pillanatai a kultúra megszűnésének vízióját mutatják Fiatalok és vezető pozíciót betöltők trágár beszédét hallva felmerül bennünk, hol van Arany János gyönyörű nyelve? Ciánnal szennyezett folyók szabdalják a tájat, hol van a tiszta forrás, amelyre Bartók és Kodály oly sokat hivatkozott, és hitte, hogy belőle érték születhet? Zavaros víz és pocsolya van körülöttünk mindenütt, hamis próféták, tehetségtelen önjelölt messiások szabják meg az irányt. Mi lesz így velünk?” Közreadjuk Szabó Dénes, Kossuth-díjas karnagy beszédét, melyet a Kölcsey Társaság által a Magyar Kultúra Napján szervezett szatmárcsekei megemlékezésen hallhatott a megjelent közönség.

Szabó Dénes ünnepi beszéde 2009. január l 8-án Szatmárcsekén, a Magyar Kultúra Napja alkalmából

” Most tél van, és csend és hó és halál … ”

Napok óta Vörösmarty pesszimista, reményt vesztett szavai járnak a fejemben. A Kölcsey Társaság megtisztelő határozata és döntése szólásra kötelezett. Mit mondjak én most a Kultúra Napján a magyar kultúra állapotáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről?

Mert ,,Most tél van, és csend és hó és halál! “.

Nehéz szavak.

Azt kérték beszéljek. “Bordalt Petur, bordalt! … Ám legyen, de keserű lesz! ” “Temetni jöttem a magyar kultúrát nem dicsérni. ” Haldoklik a Magyar Kultúra. Minden ízében szűkölködik. S bár még léteznek itt-ott megbámulandó kirakatok, de lassan elfelejtett múzeumi látványosság válik belőle. Hogy borús gondolataimat nehézkes mondatokká szőve, szeretve, féltve a Magyar Kultúra érdekébe szóljak, beszéljünk a Magyar Kultúrajelenéről.

Nap, mint nap, újra és újra keserűen tapasztalom a mindennapok kulturálatlanságát, igénytelenségét akár a közbeszédben, akár hivatalos fórumokon, színházban, vagy mozivásznon. Nem lehet nem észre venni! Ez már nem a nagybetűs Magyar Kultúra. Ez már nem Bartók, vagy Kodály, Kölcsey, Ady, Nagy László nagy Nemzeti kultúrája. Nem! Ez már valami egészen más. Mintha valami megtört volna. Csak nemhogy a nemzet gerince, tartó oszlopa roppant össze?

Mindennapjaink kiábrándító, közönséges pillanatai a kultúra megszűnésének szörnyű vízióját mutatják. A globális nagy temetőben kopjafán a felírás: a Magyar Kultúra élt 2000 évig. Én is szeretném lángoló szavakkal dicsérni a magyar kultúra nagyszerű múltját, de helyettem ezt már oly sokan megtették, jogosan. Könnyű volt, mert bőven volt mit, alkalmat adott rá a büszke múlt. Most mégis inkább beszéljünk a nyomasztó jelenről. Melaninnal fertőzött kultúr-tejet kortyolgatva nő fel, vagy nőtt fel már egy egész nemzedék. Mérgezett kultúr-táplálékuktól zsugorodott kicsiny lelkük már csak nagyra nőtt testük vegetatív követelőzés ének engedelmeskedik, szervezi mindennapi, vagy minden percnyi kicsiny múló fogyasztási örömeit. A magyar kultúra lassan beleolvad a fogyasztás nemzetközi globálkultúrájába. Nincsenek már élő, magyar szavaink, amelyek a nagy össznépi heppening, a nagy bevásárlás, a nagy shopping körüli tevékenységünket megneveznék. Hamis próféták új esztétikája terjed, összemosva szabadságot és szabadosságot. Összemosva Michelangelo nagy freskó inak csodálatos világát, az utcát elöntő szellemtelen, gyakran vulgáris graffitik tömegével. Vagy gondoljunk az önjelölt, tehetségtelen kultúrmessiásokra, akik egy gyékényen árulják az árnyékszékek szellemtelen rigmusait Weöres Sándor, vagy Áprily Lajos kacagó, bukfencező rímeivel: ,,Fut, fut az áram a déli sugárban, s hökken a hó a hideg havason. ”

Hogy kerülnek ők közös platformra? Tudunk-e még különbséget tenni érték és értéktelenség között? S az utca salakanyagból- mely bennünket körül vesz – megszülető ” újmagyar” beszédet egyre többen alkalmazzák. Szellemi vezetőink szájából úgy ömlik a trágárság, mintha soha nem találkoztak volna Arany János gyönyörű magyar nyelvével. S ha netalán minősíteniük kell valamit, hát szájukból csak vegetatív végtermékre futja. A magyar kultúra tájait ciánnal szennyezett, mérgezett folyók szabdalják, a fogyasztás undorító hordalékát terítve szét. A ciánt, a szennyet nem itthon szórták belé. Kívülről érkezett. Hol van a tiszta forrás? Van még tiszta forrás, amelyre Bartók Béla és Kodály Zoltán oly sokat hivatkozott, és hitte, hogy belőle maradandó, örök érvényű kultúra születhet?

És bizony elfeledtük a forrás kis odvát, melynek tükre csábító titok, s ha eltikkadva meg-meg szomjazunk, hát nap verte langyos vályúból iszunk. Zavaros víz és áporodott pocsolya, sár és mocsok mindenütt, ami körülvesz minket. A mohó sejteket persze életben tartja, de csak azért, hogy újra fogyaszthassanak!

És mi lesz így a jövő, ha hamis próféták, önjelölt tehetségtelen új messiások, vagy éppen árnyékszéki poéták fogják megszabni az irányt? Muszáj hát valamit tennünk Kitartani amíg még lehet, mert baj van mert tél van és csend, és hó és halál. Őrzők! Vigyázzatok a strázsán!

A kompetencia bűvöletében száműzzük a tananyagból mindazt ami évszázadok fölhalmozott szépsége, és értéke volt. Érettségizhetünk újmagyarul egy kereskedelmi adó műsorszerkezetéről, egy folytatásos szappanoperáról, és ezt akár eredményesen is tehetjük! Ha a zenetanításról szólunk, újabban hangos a követelés. Elég, ha napjaink snejderfániját megismerjük, tanítsuk azt! Ha zene szól lehetőleg csak valami monoton legyen és nagyon-nagyon hangos. Szolgálja a test örömét! Messzire jutottunk Platon bölcsességétől: Jó zene, jó államvezetés! Hol vannak már a nagyok, hol van Csokonai, Kosztolányi, Babits, Kányádi? Hol van Munkácsy, Szinyei, vagy Liszt, Bartók és Kodály? És a sort, míly gyönyörűség, szinte végtelenségig folytathatnánk!

Szomorú és sötét gondolatok ezek, de nap, mint nap találkozunk velük. Aggódva figyelem a felnövekvő fiatalságot, akiktől mindezt mostanában elveszik, elvették, vagy elvenni készülnek! Hogy jutunk vissza a tiszta forráshoz? Ki az aki még szembe száll a globális áradattal? Ki az aki még érzi a nemzet egységét, nagyságát és szellemét? Őrzők, vigyázzatok a strázsán!

Amikor híre járt hogy nekem itt ünnepi beszédet kell mondani, sokan mondták, jobb lenne ha nem beszélnék. – Elég, ha énekeltek, vezényeld a hangokat! Lányom azt mondta: Apu ne beszélj, mert hosszú lesz, félek, mindig nagyon szigorú vagy! De kötelességem volt mindezt elmondani, kötelességem volt beszélnem. És befejezésül, hogy ne legyen hosszú ez a beszéd, következzék a végek dicsérete.

Mert mi lehet szebb dolog az végeknél? A végek erős bástyát jelentettek századokon keresztül. Ha bajban volt a haza, hát ott voltak a VÉGEK. Budát csellel, hazugsággal, árulással könnyen szerezte meg az ellenség. De a Végek: Kőszeg, Drégely, Szigetvár, Eger nem adta magát könnyen. És most itt áll egy végvári harcos -talán vitéz- akit konoksága, hite, szolgálati őrhelyén tartott. Megilletődve, zavarban, hogy kerül ő ide, hisz előtte e szószéken a Magyar Kultúra tábornokai, hadvezérei, és generálisai beszéltek.

Hallottam őket. Itt voltam. Ittam minden szavukat. Ők kitüntető rangjukat a fővárosban, Budán szerezték. És most a végvári harcos mit csináljon? Hallgatok Luther szavára: Ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafát. . Most akkor megint a Végeken a sor!

A Kölcsey Társaság kitüntető bizalma a nagy nevek sorába emelt, s ha csak egy órára is, a közlegényből tábornok lett. Kihasználva a váratlan lehetőséget, hatalmamnál fogva szólítom híressé vált fekete seregemet, a Nyíregyházi Cantemus Kórust, melynek tagjaiból ma sokan eljöttek. Induljunk harcba, folytassuk a háborút a Magyar Kultúráért és most ismét vívjuk meg együtt ezt a mai csatát is. Zászlónkon Kodály figyelmeztetése: Nincs megalkuvás magyarságban és művészetben. Ajkunkon a magyar népdal, a tiszta forrás! Őszi szél fúj a hegyekről …

Close Menu