Riport a Debreceni Lyra Szimfonikus Zenekar fuvolistájával

Kedves Lieli Pál, mikor és hol kezdett el zenével foglalkozni, fuvolázni, és miért éppen a fuvolát választotta? Kik voltak a tanárai?

Szülõvárosomban, Mohácson kezdõdött a „zenei pályafutásom”. A városban egy kis amatõr szimfonikus zenekar – hasonló a Lyrához – és egy fúvószenekar is mûködött, és 1961 nyarán – akkor végeztem el az általános iskola 8. osztályát – éppen fuvolistahiány keletkezett. István bátyám ugyanis, aki szintén ezen a hangszeren játszott, tanulmányai miatt elkerült a városból. Máig hálás vagyok elsõ tanáromnak, a fúvószenekar akkori vezetõjének, Tornai Ferencnek (Franzi bácsinak), aki az elsõ hangszert a kezembe adta. Elég intenzív képzésnek vetett alá, úgyhogy õsszel már a fúvószenekarral szerepeltem is, és nemsokára a szimfonikus zenekarral is bedobtak a mélyvízbe. Franzi bácsi –Isten nyugosztalja – csodálatos ember volt és nagyszerû, igazi sváb fúvószenész, aki minden hangszerhez értett, de fõként a klarinéthoz és a trombitához. A fuvolán megmutatta a fogásokat, aztán adott egy fuvolaiskolát, amelybõl minden héten egy-két darabot meg kellett tanulnom és „felmondanom” neki. Az a bizonyos nyaram fõként így telt el. Nemsokára éreztem azonban a profi tanári útmutatás hiányát, ezért személyes ismeretség révén bebocsátást kértem Bart István tanár úrhoz, aki abban az idõben került fiatal fuvolamûvészként és tanárként Pécsre. Kb. másfél évig jártam hozzá hetente-kéthetente, ahogy az idejébõl vagy idõmbõl telt, de azt a keveset, amit a fuvolajátékból sikerült megtanulnom, legnagyobbrészt természetesen neki köszönhetem.
Soha nem gondolt a hivatásos zenei pályára?
Mindig is világos volt számomra, hogy – bármennyire is szerettem kezdettõl fogva a zenekari muzsikálást – képzésem hiányosságai miatt és kellõ tehetség híján soha nem lehet belõlem hivatásos zenész. Mivel másik fõ érdeklõdési területem az idegen nyelvek tanulása volt, ezért jöttem 1965-ben Debrecenbe az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem orosz-angol szakára. Hála Istennek, az egyetemen sem maradtam muzsikálási lehetõség nélkül, hiszen a 60-as évek második felében mûködött az egyetem Corelli-kamarazenekara Papp Lászlónak, az áldott emlékû Paci bácsinak a vezetése alatt (Papp László tanár úrnak, a Kodály Zoltán Szakközépiskola csellótanárának és Papp Zoltánnak, zenekarunk csellószólam-vezetõjének édesapja), és amikor szükség volt fuvolistára, én is bekapcsolódtam. Hadd tegyem még hozzá, hogy ez az együttes (is) jelentõs mértékben hozzájárult bizonyos családi kapcsolataim kialakulásához… Az egyetem befejezése után nem sokkal.

Mióta tagja a Lyra Szimfonikus Zenekarnak?

1971-ben találtam meg az utat a Lyrához, amely akkor, és még hosszú évtizedekig, Közalkalmazottak Szimfonikus Zenekara néven mûködött és lettem 2. fuvolista, és ezt a posztot azóta is betöltöm.

Mit jelent Önnek a zenekar, mint közösség és mit jelent az együttzenélés élménye?

A muzsikálás számomra elsõsorban zenekari muzsikálást jelent, és mindig is azt jelentette. Nem tudom megfogalmazni azt az örömöt vagy hátborzongató élményt, amelyet a kollektív játék még amatõr szinten is – no nem mindig, de nagyon-nagyon sokszor – fölkelt bennem és enged bepillantást egy olyan világba, amelyet ajándékba kapnánk és amely egyedül lenne méltó az emberhez, ha ezt is, mint oly minden sok jót, tönkre nem tenné korunk egyedül üdvözítõnek vélt haszonelvûsége. Azt hiszem, aki valaha is játszott zenekarban, tudja, mirõl beszélek. Természetesen ez a társaság, amelynek immár 36 éve tagja vagyok, baráti közösséget is jelent számomra. Szerencsére még vagyunk néhányan, akikkel együtt éltem át ezt az idõszakot, mint ahogy, fájdalom, nagyon sokan már az égi zenekarban muzsikálnak, gondolok itt elsõsorban az együttes kifogyhatatlan energiájú alapítójára és 57 éven át vezetõ karnagyára, Tóth Lászlóra. A próbák, a koncertek igen sokszor segítettek át válságosabb periódusokon vagy egyszerûen csak rosszabb hangulatokon, a külföldi turnék pedig meghatározó élményt jelentettek zeneileg és az emberi kapcsolatok szempontjából egyaránt. Csak felsorolni tudom ezeket: 1971 – Lipcse és Sondershausen (az egykori NDK); 1973, 1981, 1985 – Jyväskylä (Finnország); 1987 Kaunas, 1989 Vilnius (Litvánia, akkor még Szovjetunió); 1992 – Taranto (Olaszország).

Hogyan tudja összeegyeztetni a próbákat, a gyakorlást a munkájával?

Soha nem volt könnyû, még manapság, a pálya vége felé sem az. Természetesen az embernek a fõ hivatása és családja az elsõdleges. Sokszor esett meg az évek folyamán, hogy valamilyen családi program vagy pl. a gyerekek betegsége miatt nem jutottam/jutottunk el próbákra, sõt, legnagyobb szívfájdalmamra, munkahelyi elfoglaltság miatt kellett kihagynom 1993-ban egy olaszországi turnét. A gyakorlásra szánt idõre ugyanez vonatkozik: számomra mindig is rendszertelen volt, talán leginkább itt bukik ki az amatõrizmus, az ilyesmit egy profi nemigen engedheti meg magának. Tavalyelõtt karácsonykor azonban gyermekeim megleptek életem elsõ saját hangszerével: egy Trevor James márkájú fuvolával. Azóta mennyiségileg jelentõsen megugrott a fuvolázással töltött idõ, idõnként valósággal lubickolok az új hangszer adta gyönyörûségben.

A Lyra-n kívül részt vesz-e még más zenei tevékenységekben?

A Lyra szimfonikus zenekaron kívül már említettem az egyetem Corelli-kamarazenekarát. Ez egy rövid idõre felébredt Csipkerózsika-álmából a 90-es évek második felében, Paci bácsi fiának, ifjabb Papp Lászlónak a vezetésével, de néhány szép év és egyetemi fellépés után sajnos ismét abbamaradt. A templomi közösségnek, amelynek feleségemmel együtt tagja vagyunk, lelkes és sokra hivatott kántorunk, Kovács Szilárd irányításával mûködik egy kis énekkara, ahol örömmel dörmögök a basszus-szólamban, és ahol a zene és a hit áhítata erõsíti egymást. Ugyanitt szoktunk a feleségemmel kettesben, ill. Szilárddal hármasban idõnként elõadni egy-egy rövid barokk vagy klasszikus darabot a szentmise keretében.

A családban vannak-e más zenészek? Szoktak-e együtt muzsikálni?

Sajnos gyermekeink, akik közül a lányok mind tanultak valamilyen hangszert, abbahagyták amikor életük valamilyen fordulópontjához érkeztek, mi pedig úgy gondoltuk, hogy zenét kényszerrel mûveltetni nem lehet, mert az csak elrontaná a belõle fakadó szépséget és örömöt. Így a házimuzsikát kettõnk együttjátszása jelenti, gyermekeink, és most már hál’Istennek unokáink is, a lelkes közönséget képviselik.

A koncerteken az Ön szerepe a zenemûvek konferálása. Mióta tölti be ezt a feladatot? Hogyan készül fel rá, mit tart érdemesnek a közönséggel megismertetni?

A Lyra-zenekar koncertjein, Záborszky Lászlóné visszavonulása óta, rám esett az a megtiszteltetés, hogy az elõadandó mûsorszámokat ismertessem. Ez a funkcióm nem elõzmények nélkül való, mert már a 70-es évek elején, aztán a 80-as években is végeztem ezt a tevékenységet. Nem mondom, hogy nem jelent némi plusz munkát, de úgy gondolom, hogy ennyit én is adhatok annak a közösségnek, amelytõl oly sokat kaptam, a felkészülés, keresgélés során pedig gyakran bukkanok érdekes adalékokra és háttérinformációra, amelyektõl magam is gazdagodom. Mivel „becsületes” foglalkozásomra nézvést tanár vagyok, „szakmai ártalomnak” is felfogható az a törekvésem, hogy amirõl tudomást szerzek, meg is osszam másokkal.

Ki a kedvenc zeneszerzõje? Milyen darabokat játszik szívesen? Mely zenei emlékei a legkedvesebbek?

Némi túlzással, mindig az, akinek a darabjait éppen próbáljuk. Körük természetesen jóval szûkebb, mint a hivatásos zenekarok esetében. Legszívesebben azokra a koncertekre emlékezem, amikor – az elmúlt 36 év során erre éppen háromszor volt példa – méltónak bizonyultam arra, hogy szólófuvolásként szerepelhettem, így legkedvesebb mûveim közé tartozik Haydn „Oxford”-szimfóniája, Schubert V. szimfóniája, és Kodály „Nyári esték” c. zenekari mûve.

Kik a kedvenc elõadói? Milyen a viszonya a könnyûzenéhez?

Hallgatóként viszont „mindenevõ” vagyok, azaz minden jó zenét, könnyûzenét is, szívesen fogyasztok. Hadd tegyem hozzá, hogy együtt nõttem fel a beat nagy nemzedékével, amelyet nemzetközi szinten a Beatles és a Rolling Stones, idehaza pedig az Illés, a Metro és az Omega reprezentál. Azt hiszem, én leragadtam náluk, az újabbakat már nehezebben fogadom be. Nagyon szeretem a jó dixielandet is. Annak idején pedig természetesen barátaimat és engem is elfogott a nagy lelkesedés, Mohácson elsõként alapítottunk öten beatzenekart, de ebben én nem gitároztam, hanem szaxofonoztam. Legnagyobb sikerünk az volt, amikor az 1965-ös Ki mit tud? – vetélkedõn egy énekes osztálytársnõnket kísérve egészen a középdöntõig jutottunk.

Ha néhány szóval meg kellene fogalmaznia, mit jelent Önnek a zene, mit mondana?

Az a közhely jár az eszemben, hogy zene nélkül lehet élni, de nem érdemes. Úgy gondolom, hogy aki ezt a világot megalkotta, egy csodálatos nagy harmóniába ágyazta az egészet, és az emberiség néhány kivételezett zsenijének, Bachnak, Mozartnak, Beethovennek és a többieknek, megengedte, hogy ezt a harmóniát közvetítsék nekünk, egyszerû halandóknak. Ha ebbõl akár elõadóként, akár hallgatóként egy kicsit is részesedni tudunk, nem élünk hiába.

Kedves Dr. Lieli Pál, nagyon köszönöm a beszámolóját, és további sok örömöt és sikert kívánok a zenei és a magánéletében is.

A riportot Ungor Noémi készítette

Close Menu