Isten éltesse Kati néni!

Ha Debrecenben zenei esemény történik, szinte biztos, hogy Kissné Weiser Kati néni ott van. Õ úgy fogalmaz: ha két cintányért összeütnek, akkor neki ott a helye. A mai napig kíváncsi minden újra, a zene iránti szeretet még mindig éltetõ eleme. Pedig több mint 70 évvel ezelőtt kezdõdött zenei pályafutása, hiszen Kati néni október l0-én ünnepelte 75. születésnapját. Ez alkalomból volt tanítványa, Deli Gabriella beszélgetett vele.

kissneDeli Gabriella:
Hogy került Kati néni zenei pályára és kik azok a tanárok, akiknek a legtöbbet köszönheti?

Kissné Weiser Katalin:
Édesapám, aki zenével is foglalkozott, amellett, hogy katonai pályán volt, észrevette, hogy 3 évesen vonzódom a zenéhez, hallgattam, amikor õ éppen gyakorolt vagy játszott. Anyukám szeretett énekelni, szép hangja volt, így aztán megbeszélték, ez a gyerek fogékony a zenére. Tudták, hogy van zeneóvoda a Zenedében, elvittek és ott Elefánthy Mária néni keze alá adtak, aki vezette a zeneóvodát és úgy foglalkozott velünk, mintha a sajátjai volnánk. Mindent megtett értünk, mi is rajongtunk érte. Mária néni népi játékokon keresztül vezetett el bennünket a zene rejtelmeibe. Késõbb furulyázni is tanultunk és kis kamaramuzsikálás is volt, hiszen az énekhez furulya, dob, cintányér is társult. Az Egyetem professzora, Juhász Géza írt a lánya számára egy mesejátékot, „Az égig érõ fa” címmel. 5-6 évesen mi voltunk a kis törpék, a fõbb szerepeket középiskolások, fõiskolások játszották. De így is nagy büszkeség töltött el bennünket, hogy a debreceni Csokonai Színház világot jelentõ deszkáira felléphettünk. Valódi mesevilág volt ez, ami teljesen elvarázsolt bennünket. 3. elemista voltam, amikor zongorára írattak be szüleim, Höchtl Margit tanárnõhöz kerültem, egészen a háború utánig õhozzá jártam. Nagyon sok diákhangversenyen szerepeltünk. 1940. május 8-án volt az elsõ hangversenyem, ekkor voltam elsõs zongorista.

D.G.: A kórussal hogyan tetszett kapcsolatba kerülni?

Kati néni:13 éves voltam, amikor a Zenede akkori igazgatója, Galánffy Lajos, kórust toborzott a diákokból. Ott énekeltük elõször az Õ vezénylete alatt Bartók kiszenekari kíséretes mûveit, és még sok más mûvet, többek között Kodály Pünkösdölõjét, amiben akkor én énekeltem a szólót, “Én kicsike vagyok, nagyot nem mondhatok”. Azóta is kedvenc darabom volt a Pünkösdölõ, teljes odaadással tanultam is, és a késõbbiekben tanítottam is ezt a mûvet.

Galánffy Lajos felesége volt az elsõ magánének tanárnõm, akinél 2 évet tanultam. Sajnos a háború megszakította az énekesi tanulmányaimat, késõbb még Debrecenbõl is el kellett menekülnünk. 1945-­ben, mikor visszatértünk, eljött a pályaválasztás idõszaka. Nagy kérdés volt: Mi legyek? Én valójában orvos szerettem volna lenni, de az, sajnos hosszadalmas tanulást igényelt volna, a kenyérkereset miatt olyan pályát kellett választanom, ami rövidebb képzést igényelt. Így választottam a tanítói pályát, el is végeztem a Svetitsben a Tanítóképzõt. Ott nagyon nagy zenei élet volt, nagy súlyt fektettek a zenei képzésre, a kórusra. Aztán 1948-ban államosították a Svetitset. Nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy elfogadjanak, talán a származásom miatt nem tartoztam a kivételezettek közé, ezért nem járhattam a Czövek Lajos tanár úr által vezetett énekkarba. Kegyetlen büntetés volt!

D.G.:Nem lehetett könnyû akkoriban tanítónak lenni…

Kati néni: Képesített tanítónõ lettem, Hajdúhadházra kerültem. 3. osztályos fiúkat tanítottam, és megkaptam 7-8. osztályban az éneket, pedig még akkor nem volt énektanári képesítésem.Késõbb Papp Árpádnénál elvégeztem 5 konzervatóriumi évet magánének szakon. Közben lehetett jelentkezni az egri Pedagógiai Fõiskolára ének szakra, melynek egy kihelyezett tagozata volt Debrecenben a Szakiskolában. 1954-ben kaptam meg a fõiskolai oklevelemet. Mikulai Gusztávnak, a Zeneiskola igazgatójának bíztatására zeneóvodai csoportot szerveztem. Késõbb énektanár lettem a Szoboszlai úti iskolában, de mivel az iskola új volt és felmenõrendszerben épült ki, nem volt elég az óraszámom. Át kellett menni a Leány utcai iskolába is tanítani, ahol már megkaptam az énekkar vezetését is.

D.G.: Hogyan indult a Bányai zenetagozata?

Kati néni: Elefánthy Ilona, Mária néni testvére, már itt tanított ekkor a Leány utcán, aki az 1957-es kecskeméti zenetagozat példájára, magasabb óraszámban tanította az éneket, elindította a zenetagozatot. Õ alsóban tanított, de a kórust nem vállalta. Amikor 1960-ban odakerültem, megkaptam a zenei 4. osztályt és a normál felsõs osztályosokból indult el a kórus. Nagyon jó hangú gyerekek voltak akkor még a normálban is.

D.G.: Többször is volt alkalma a kórusnak Kodály Zoltán jelenlétében énekelni. Hogyan emlékszik erre vissza?

Kati néni: Nagyon nagy kitüntetésnek éreztük, amikor meghívtak bennünket Kodály Zoltán születésnapi koncertjére, amit itt Debrecenben rendeztek. Ekkor énekeltük el Neki a Bárdos Lajos által írt Köszöntõt, mely 75. születésnapjára 75 ütembõl állt! Többször is írt az emlékkönyvünkbe Kodály. ” A kis kórust örömmel hallom és azt kívánom, hogyha felnõnek se hagyják abba és folytassák a dicsõséges debreceni hagyományt!” Ez amolyan ars poeticá-vá vált az embernek, mert arra büszkék voltunk, hogy a debreceni Bányai Iskola kórusa bármerre ment is a világban, mindig a legjobbak között volt és ez nemcsak engem töltött el büszkeséggel, hanem a gyerekeket is, akiknek én nagyon sokat köszönhetek. Amit elértem, azt a gyerekek által, közösen értük el.

D.G.: Melyek a legfelejthetetlenebb élmények? Kati néni: Nagyon sokat dolgoztunk Penderecki Lukács passiójával, melyet Budapesten és Pécsett is elõadtunk. Szép munka volt, 29 adó egyenes adásban közvetítette. Hogyha a nagy szereplésekre gondolok, akkor kiemelkedik Veszprém és Komló városa. Minden alkalommal az élmények sokaságában volt részünk ezen kórusfesztiválokon, hiszen gyermekközpontúak, látványosak voltak, a városok nagy szeretettel fogadtak bennünket. Hatalmas élmények voltak a külföldi utazások, jártunk Bulgáriában, Lengyelországban, Németországban, a Szovjetunióban, Finnországban, Görögországban. Egy alkalommal a Rádió felkért bennünket a pesti stúdióban egy felvételre. Ez egy vetélkedõ, melyet a BBC Rádió rendez meg “Énekeljenek a népek” címmel és erre a Magyar Rádió is elküldte a felvételét. Mi 1984-ben a kölni versenyen nyertünk I. díjat, és a vándorserlegre is felkerült a nevünk.

D.G.: Tanítványaira hogyan emlékszik vissza Kati néni, sokan kerültek-e zenei pályára?

Kati néni: Zenei pályára kb. 45-en kerültek, van aki zenekari muzsikusként, van aki tanárként mûködik, van aki énekesként, de arra büszke vagyok, hogy Debrecenben nincs egyetlen olyan kórus, ahol Bányais gyerek ne énekelt volna. Még a Vagongyár kórusába is került el tanítvány. A zenei pályára került tanítványokra úgy gondolok vissza, hogy úgy sikerült átadni az én zene iránti szeretetemet, hogy megfogta õket, életcélul választották a zenei pályát.

D.G.: Milyennek látja Kati néni a zenei nevelés jelenét, jövõjét Magyarországon?

Kati néni: A jelen bizony elszomorító, mert pontosan a zene az, ami értékessé teszi az embert, belülrõl, lelkileg a szépséget sugározza. A zene az ami úgy közvetíti a szépséget, hogy az megkérdõjelezhetetlen tehát nincs is más olyan, ami olyan közel hozná az embert a szépséghez a mûvészetekben, mint a zene. Sajnos a mai világban más dolgok kerülnek elõtérbe, más az, amit a szülõk szorgalmaznak, legyen belõle matematikus, legyen belõle nyelvész, és pontosan a zene az, ami háttérbe szorul. Pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy aki zenével foglalkozik, jobb eredményt ér el a matematikában, nyelvekben, hiszen a zene komplexen segíti a gyerekek elõrehaladását. Sajnos az oktatásunk sem olyan, hogy segítené ezt a munkát. Tehát a szépséget veszik el a gyermekeinktõl!

D.G.: Kati néni a mai napig is aktívan jelen van Debrecen zenei életében, hogyan telnek a mindennapok?

Kati néni: Hangversenyekre járok, ezen kívül figyelemmel kísérem a kórusmunkát. Évente az Éneklõ Ifjúság hangversenyekre hívnak zsûrizni, ott a zsûri elnöke vagyok, van rálátásom, hogyan mennek a dolgok. Bizony nagyon sokan panaszkodnak az óraszámok miatt, különösen a normálban. Egyre kevesebb kórus jelentkezik az Éneklõ Ifjúságra, bár az énektanárokból még nem halt ki a remény, hogy ne lehessen valamit tenni. A helyzetnek megfelelõen próbálnak jelen lenni, annak érdekében, ne haljon ki az a mozgalom, ami 1934 óta mûködik.

Aktívan éneklek a Szent László kórusban, évtizedekig pedig a Kodály Kórus tagja is voltam. Nagyon fontos lenne, hogy az énektanár minél több kórusban énekeljen, minél több karmester keze alatt dolgozzon, hogy több megközelítésbõl is megismerjen egy-egy mûvet, ami pedig jó, hasznos, beépítse saját munkájába, mindig legyen megújulásra lehetõsége.

Míg készítettem Kati nénivel a riportot, végig olyan lelkesen beszélt pályájáról, a zene iránti szeretetérõl, a zenepedagógusi munkájáról, amit bármelyik pályakezdõ megirigyelhetne Tõle. Elnéztem csillogó szemét, és eltûnõdtem, jaj de jó, hogy nem lett belõle orvos, hiszen akkor Debrecen zenei élete is szegényebb lenne. Bár hiszem, hogy az orvosi pályát is ilyen odaadással végezte volna. Kívánom mindannyiunk nevében, hogy ez a lelkesedés még sokáig lobogjon.

Close Menu