Hol a határ?

Hol a határ?

Amatõr kórus számára igen nagy lépés az, amikor egy-egy szomszédos, vagy talán egy kissé távolabbi ország határait átlépheti. Pontosan ugyanígy volt ezzel a mi kórusunk, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség kórusa is – illetve annak ötven tagja. Velünk együtt indult el ugyanis az a repülõjárat, amely egy müncheni megszakítással Newark repülõterén landolt – ez közvetlen New York mellett van.
2008. október 9-én indultunk el erre a nagy útra. Elõször még felfogni is nehéz volt: „Biztos, hogy mi Amerikába mehetünk?” No, nem a vízum, vagy más egyéb nehézségek miatt – csupán azért, mert még rangos, ismert és elismert kórusok számára is nagy lehetõség az óceánon túlra eljutni! Nem is beszélve akkor egy amatõr templomi kórusról! Akkor mégis, hogyan vált ez lehetségessé?
A Nagytemplomi Gyülekezet testvér-gyülekezeti kapcsolatot ápol a Myers Parki Presbyterien Churchel, akik meghívtak bennünket. Továbbá Amerikában élõ magyar és amerikai testvérek, illetve gyülekezeti közösségek hívásának is birtokában voltank – és Istennek legyen hála, nem csak hívtak, hanem segítettek is bennünket, hogy hívásuknak eleget tehessünk. Így a Magyarországi Református Egyház, valamint a Debrecen- Nagytemplomi Református Gyülekezet nevében útra keltünk, s engedtünk a hívó szónak. Nem szabad elhallgatnunk azonban azt sem, hogy egy kicsit Debrecen város küldötteiként is mentünk, hiszen utunkat az Önkormányzat is támogatta. Két hetet tölthettünk el Amerika különbözõ városaiban, ahol ismerkedtünk a helyi látványosságokkal, az ott élõ magyar testvérekkel, amerikai gyülekezetekkel, ottani szokásokkal, ételekkel, kultúrával, építészeti és más egyéb sajátosságokkal. Érdekes volt abban a világban személyesen benne lenni, amit eddig talán csak a filmekbõl ismertünk! Furcsa érzés volt bennünk, amikor New York utcáin, vagy éppen a Princetoni Egyetemen, talán Washington híres helyein sétálgattunk: „Mintha már jártunk volna itt” – pedig csupán képekrõl, képernyõrõl ismertük eddig. De most ott jártunk valóságosan is!
Azt szokták mondani, hogy a magyar ember híres a vendégszeretetérõl – és ez bizonyára így is van. Meg kell azonban vallanunk, hogy bizony, amerikai vendéglátóink is kitettek magukért! Nagyszerû szervezõmunkájuk eredményeként két csodálatos hétben volt részünk. Olyan odafigyelésben, gondoskodásban részesítettek minket, amit megálmodni sem mertünk volna! Nagyszerû embereket ismertünk meg, és bátran állítjuk: nagyban az õ közremûködésüknek köszönhetõ, hogy az ott töltött két hét ilyen felejthetetlen maradt a számunkra! Csodálatos volt az a megtapasztalás, hogy a testvér-gyülekezeti kapcsolat nem csupán papíron, vagy drótpostán mûködik – hanem a valós, megélt élethelyzetekben is! Sõt, azokban különösképpen is! Én személy szerint azt is hiszem, hogy mindez azért alakulhatott ilyen szépen, azért voltunk egy hullámhoszszon, azért lett ez az utazás egy csodálatos emlék, mert a bennünk munkálkodó Lélek közös volt. Isten Szentlelkének, az Õ munkájának, erejének, szeretetének nincs határa! Nem lehet földrajzilag, idõileg, nemzeti hovatartozástól függõen korlátozni – a Lélek onnan fúj, és oda megy, ott munkálkodik, ahol azt jónak látja. És én hiszem, hogy utunkat végig kísérte, munkálta!
Nagyon sokat láttunk, sokat megéltünk, amit felsorolni, elbeszélni itt nem is lehet, meg nem is érdemes – a terjedelmi korlátoltság miatt. Egy dolgot azonban még mindenképpen említenünk kell: ez pedig maga a zene. Éneklés – hiszen az egyik fõ célunk az volt, hogy „hallassuk a hangunkat”. Ezt azonban senki ne értse félre! Nem vagyunk profi kórus – de van valami, ami közös bennünk, ami az éneklésünket is egy kissé egyedivé teszi: nem más ez, mint a zene, az éneklés szeretete! Énekkarunk olyan, mint egy folyton éneklõ gyülekezet: éneklünk, ha örülünk, vagy ha bánatosak vagyunk; éneklünk, ha vígasztalunk, vagy vigasztalásra szorulunk; éneklünk a templomban, de tesszük ezt odahaza is! Mert szeretünk zenélni, szeretünk valami olyat tenni, amivel szebbé, könynyebbé, varázslatosabbá tehetjük az életet! Éneklünk, mert hisszük, hogy Istentõl kapott nagy lehetõségünk és küldetésünk is egyben az ének! Hogy ezáltal vigyünk evangéliumot, kultúrát, jókedvet, bátorítást, testvéri szeretetkapcsolatot – igen, akár az óceánon túlra is. És éneklünk, hogy elmondjuk, hogy elénekeljük azt, ami minket bánt, vagy éppen boldogít; hogy hangot adjunk annak, amit elmondani talán nem is mindig lehet pusztán szavakkal: van közösség a másik emberrel, még akkor is, ha nem értjük egymás nyelvét, ha nem ismerjük egymás országát, kultúráját, szokásait! Van közösség a másik emberrel, még akkor is, ha életünkbõl csupán két napot, vagy két hetet kapott, és mi is ennyit az övébõl! Van kapcsolat, van barátság, aminek nincsen határa! Olyan, amit nem befolyásolnak anyagiak, amit nem lehet megvásárolni, vagy eladni – mégis drága; amire nem lehet hitelt felvenni – mégis értékes; amit nem lehet mindig szavakba önteni mégis lehet átélni; aminek talán mégis van határa – de az „a csillagos ég”!
A legcsodálatosabb élményünk mégsem az volt ottlétünk alatt, hogy Colombus-szal együtt mi is felfedeztük most egy kicsit Amerikát! Egybehangzó volt a vélekedés: a két gyülekezet kórusának együttes éneklése volt az, ami igazán csúcspontnak számít! Addig már láttunk, éreztünk sokfélét – de amikor együtt zengett az énekünk, akkor valami nagyon különös élményben volt részünk. Többen is mondták az éneklés után, a hallgatóság és a kórus tagjai közül is, hogy itt valami nagy dolog történt! Olyan, amit eddig talán még soha nem éreztek! Határátlépés történt – a föld és a menny között! Mert az együtténeklésnek olyan ereje volt, olyan lelkisége, amely már-már mennyei! És ha ezt a „közönségünk” – a jelen lévõ gyülekezet – is érezte, érzékelte, akkor nem lehetett csupán a mi hallucinációnk! Valóság volt ez – egy igazi csoda!
Vass Sándor
Close Menu