Betrachtung des Todes – C. F. Gellert és zeneszerző kortársa, Joseph Haydn

Betrachtung des Todes – C. F. Gellert és zeneszerző kortársa, Joseph Haydn

A korszak, melyet most felidézünk, a korai német felvilágosodás időszaka; ellentmondásokkal teli, nehéz szakasza a német történelemnek. A harmincéves háború (1618–1648) pusztításai, a pestisjárványok után a 300 kis fejedelemségre szakadt terület társadalmi, vallási széttagoltsága a nemzeti egység megteremtését késleltette. A parasztság szegény és kiszolgáltatott, a polgárság a vezető európai nemzetekhez (pl. az angolokhoz) viszonyítva fejletlen, a kis fejedelmi udvarok pedig a fényűző francia udvari szokásokat utánozzák, felélve a kis államok anyagi tartalékainak maradékát. Amint az máskor és máshol is megtörtént, itt is a felvilágosodás eszméinek terjedése, a szellemi élet, a filozófia és a művészet fellendülése hoz jelentős változást a 18. században.

A felvilágosodás uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus, mely az antik görög és római művészetet tekintette mintának. Irodalmi értelemben a klasszika közel 2 évszázadon át volt meghatározó Európában. Kezdete a barokkal párhuzamosan élt, vége pedig a romantikával együtt. Az ókortudomány fejlődése, a pompeji ásatások eredményeinek megismerése is erre az időszakra tehető. Horatiust követve a klasszicisták vallják: a művészetnek gyönyörködtetni és egyúttal használni, tanítani, azaz nemes erkölcsi célt is kell szolgálni.

„Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költő,
vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt.”
A klasszicizmus művészetelmélete a kompozíció harmonikus kiegyensúlyozottságára, zártságára, ugyanakkor a közlésmód világosságára és érthetőségére törekedett. A klasszicizmus legfőbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma voltak, de – az imént idézett horatiusi eszméknek megfelelően – megjelentek a didaktikus-tanító irodalom különböző műfajai is: a tanmese, a szatíra és az episztola. Témánk szempontjából kiemelt fontosságú közülük az óda, mely eredetileg és általánosan éneket, dalt jelent, annak megszólalását, tehát nem műfaji meghatározottságot. A késő római időkben (pl. Horatiusnál) az óda a korábban carmennak nevezett lírai műfaj neve volt. Horatius ódái a görög minták alapján filozofikus tartalmú, mély életbölcsességet tükröző, különleges műgonddal megformált versek voltak. Babits a következőket írta róluk: „Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a ‚nagy borok’ minden cseppjét.” Horatius egyensúlyra és harmóniára való törekvése, a végletektől való tartózkodása, a lélek nyugalmának vágya, a múló idő és az ember boldogságra való törekvésének, valamint az öregség, az elmúlás miatti szorongás fájdalmának kifejezése jelentős hatást gyakorolt a 18. századi német költőkre.
Christian Fürchtegott Gellert
Christian Fürchtegott Gellert (1715–1769) a 18. századi német irodalom egyik meghatározó jelentőségű költője, írója és költészet-teoretikusa volt. 1734-től a lipcsei egyetemen tanult, majd az egyetem tanára lett: 1751-től a költészettan és retorika, később az erkölcstan professzora. Nagyhatású nevelő, aki jelentős hatást gyakorolt ifjabb kortársaira, így Friedrich Gottlieb Klopstockra (1724–1803), akinek ódái a német klasszicizmus kiemelkedő alkotásai lettek, Gotthold Ephram Lessingre (1729–1781), aki a német drámairodalom elindítójává vált és Johann Wolfgang von Goethere (1749–1832), a német irodalom korszak-meghatározó alakjára.
Goethe 1765 és 1768 között folytatott jogi tanulmányokat Lipcsében. Nem kedvelte a jogi kart, ahol „ósdi jogszabályokat” kellett bifláznia. Sokkal jobban szerette Gellert költészettan óráit, melyeknek rendszeres látogatója volt. Véleménye szerint Gellert gondolatai és írásai a német erkölcs és kultúra kikristályosodott alapkövei. Írásai azt sugallják, hogy a legfőbb erény a tiszta szív és a felebaráti szeretet. A Gellert korát jellemző protestáns teológiai irányzat, a pietizmus által hangsúlyozott érzelmi kultúra fontossága mellett Gellert az intellektuális képzés jelentőségét is kiemeli.
Fabeln und Erzählungen című gyűjteménye (1746–48) a német polgári erkölcs kézikönyvévé vált, olvasottsága vetekedett Luther bibliafordításáéval. Történetei az emberi gyengeségeket, a képmutatást, az önzést ostorozzák, melyekhez mintául La Fontaine meséi szolgálhattak. Ezekből magyar fordítás is megjelent Gellert’ professornak erköltsös meséi és elő-beszéllései címmel 1776-ban (magyarra fordította Kónyi János), így írásait Magyarországon is ismerték. Kazinczy Ferenc (1759–1831) írja apjáról, az Abaúj megyei táblabíróról: „németben pedig a Gellert (Christian Fürchtegott, meséirõl és elbeszéléseirõl híres német költõ) munkáit igen gyakran olvasta”.
Gellert’ professornak erköltsös meséi és elő-beszéllésej. Magyarra fordította Kónyi János strása-mester. Pétsen, 1776. Számunkra legfontosabb verseskötete, a Geistliche Oden und Lieder 1757-ben jelent meg, melynek darabjaiból sokat átvettek az egyházi énekeskönyvek is.2 Gellert versei inspirálóan hatottak a kortársakra és a későbbi korok zeneszerzőire is.
Legismertebb feldolgozói:
Carl Philipp Emanuel Bach (1714–1788)
Joseph Haydn (1732–1809)
Ludwig van Beethoven (1770–1827)
Johann Carl Gottfried Loewe (1796–1869)
Theodor Fürchtegott Kirchner (1823–1903)
Pjotr Iljics Csajkovszkíj (1840–1893)
Hermann Gustav Goetz (1840–1876)
Gellert vígjátékait, regényeit – különösen a Leben der schwedischen Gräfin von G. (1746) című művét, mely több fordításban is megjelent magyarul (Tordai Sándor: A svetziai grófné G*-né asszony élete, 1772; Szlávniczai Sándor: G* nevezetű svédi grófnénak rendes történeti, 1778) – itthon is ismerték. A regény hatott Bessenyei Györgyre, a magyar felvilágosodás kiemelkedő alakjára és ismerte Gvadányi József író is.
Joseph Haydn: Betrachtung des Todes
(Mehrstimmige Gesänge No. 9. Hob. XXVb/3.)
Joseph Haydn Mehrstimmige Gesänge sorozatában négy Gellert szövegfeldolgozás található: Betrachtung des Todes, Wider den Übermut, Aus dem Danklied zu Gott és Abendlied zu Gott. Számomra talán a legkedvesebb a Betrachtung des Todes – a Gellert óda gyönyörű háromszólamú megzenésítése (ezt a verset egyébként C. Ph. E. Bach is feldolgozta).
A költemény egy terjedelmes (14 versszakos), az ember és a halál viszonyát filozofikus mélységben megmutató drámai mű, melynek Haydn csupán a 2. versszakát dolgozta fel.
Der Jüngling hofft des Greises Ziel,
Az ifjú öreg kort remél,
Der Mann noch seiner Jahre viel,
A férfi sok évet még,
Der Greis zu vielen noch ein Jahr,
Az öreg, hogy eggyel gyarapodik sok éve,
Und keiner nimmt den Irrtum wahr.
S egyik sem gondol a tévedésre.
A Haydn feldolgozás tiszta, lebegően rajzos kezdő motívuma a darab fő zenei gondolata. A bevezetőben egy 6 ütemes mondatot (1. téma) hív életre, melyben a két ütemes kezdőmotívum második felének szekvenciális ismétlése után egy fájdalmas hangú késleltetés-sorozat dallama simul bele az a-moll kadenciába. 6 ütem, ahogy E. Bach Abendliedjében, de szimmetrikusan felezhetően, amint az a bécsi mestereknél oly gyakori. (Ugyanakkor az előtag 2+1 ütemes tagoltsága és szekvenciás fejlesztése nem tipikusan klasszikus megoldás…)
Ezt követően a belépő kórusszólamok megjelenítik a fiatal, a felnőtt és az öreg hangját a kezdőmotívum regiszterüknek megfelelő beléptetésével. Izgalmas harmonizáció történik itt: a szoprán a-moll témája a bevezetőből ismert T S D nyitást ismétli, a tenor ennek d-mollbeli transzformációját hozza S D T funkciókkal, végül a belépő basszus, bár belesimul az átvett d-mollba, de azt szubdominánsként dominánsra vezeti és visszakanyarodik az a-mollhoz. A versszak legfontosabb gondolatát („és senki nem gondol a tévedésre”) háromszoros oktáverősítéssel nyomatékosítja a teljes együttes, a-moll domináns félzárlatára érkezve.
A darab második témája ambitusában ugyan megegyezik az elsővel (gisz’ – e”), de dallamformálásában és szólamviszonyaiban döntően különbözik attól. A két felső szólam oktáv imitációja után a belépő basszus már a motívum C-dúrbeli alakját hozza (18.ü.), és egy jellegzetes ereszkedő szextmenettel együtt érkeznek meg a szűkített (váltódomináns jellegű) IV6-hez. A 21. ütem Peters-kiadású hibás közlése sokakat – így engem is – sokáig megtévesztett: a basszus g hangja a helyes, így C-dúr V7 akkordja halad tovább az a-moll akkordra. Ami utána jön, az maga a csoda: a VI. fokként elért a-moll akkord cisz-mollra vált, így akkordfordulatként a romantikus moll- tercrokonság jelenik meg, a hangnemek kapcsolatában pedig a 18. század végén még meglepőbb, kifejezetten Schubertet idéző közös tercű hangnemkapcsolat (C-dúr – cisz-moll). Hiszen a kadenciában világosan hangnemmé erősödik a cisz-moll, s ebben a hangnemben indul a darab második része is. A kezdőtéma hangszeres dallammá válik, az énekesek csak a fontosabb szavakkal kapcsolódnak be a motívumok végén. De új alakot kap a szakasz azáltal is, hogy az első elhangzás a-moll – d-moll – a-moll útját (7-12. ü.) itt, a megfeleltethető helyen (27-32. ü.) a cisz-moll – fisz-moll váltás után ez utóbbi szekvenciális ismétlésével e-mollba csúsztatja. (A 32. ütemben van a Peters-kiadású kotta másik hibája: ismét g a gisz helyett!) A sűrű szövésű e-moll szakasz visszakanyarodik a-mollba és annak V. fokán áll meg a 36. ütemben. Az a-mollban megszólaló kezdőtéma a visszatérés élményét adja, csak sűrített formában. Bejárja ugyanazt az utat, mint amit az expozícióban, de a torlasztott témabelépésekkel és harmóniákkal drámai hatást ér el. A folytatás hasonlít a 15. üteméhez: a második téma imitációs feldolgozása következik szólamcserével. A 45. ütemben azonban az új színként megjelenő nápolyi 6 új utat is kijelöl: d-moll VII6-jére, majd I. fokára vezet. Ez a d-moll akkord a drámai generalpausa alatt visszaértelmeződik a-moll IV. fokává, hiszen a folytatás ezt erősíti. Az első részből ismert ereszkedő szextmenet (ott C-dúrban, itt a-mollban) egy augmentált értékekkel hangsúlyossá tett, a szólamok különböző szövegmondásával „szétzilált” kezdetű kadenciába torkollik. A nyomatékosan ismételt tonikai hangok alatt kromatikusan emelkedő szextmenet szól, melynek végpontján megszólaló bővített 6 a visszaforduló tenordallammal teszi rajzossá a zárlatot. A záró szakasz (Coda) monotóniája is változékony, s a végső „keiner”-ek a semmibe tűnnek.
Haydn feldolgozása háromrészes, visszatéréses formát mutat, mely – a Mehrsimmige Gesänge több, tisztán szonátaformájúnak tekinthető tételéhez hasonlóan – erősen emlékeztet a szonáta-elvű formákra.
A kórusvezetők gyakori kérdésére, miszerint énekelhetők-e kórussal is ezek a többszólamú énekek, vagy kifejezetten csak szóló-tercettben ill. – kvartettben előadhatóak, maga Haydn ad egyik levelében legalább részleges választ. Karl Friedrich Zelterrel, a berlini Singakademie igazgatójával folytatott baráti hangú levelezéséből, 1804-ből való a következő részlet: „Szeretném, ha az én kedves Zelterem az Abendlied-et éneknégyes-letétemből átírná a maga teljes kórusára (négy szólóhang, fél és egész kórus váltakozásával). NB. a zongorakíséretnek változatlanul kell maradnia, úgy, ahogy én leírtam.” Zelter válaszából kiderül: „Hogy legalább valamim legyen az Ön munkái közül, bátorkodtam a mi kórusegyüttesünkre átírni a két Gellert-dalt: „Herr, der du mir das Leben” és „Du bist’s, dem Ruhm und Ehre gebühret”. Kívánsága tehát már több mint hét hónapja teljesült.” A levél folytatásában Zelter lelkes hangon hívja az idős mestert, hogy látogasson el hozzájuk Berlinbe, hallgassa meg együttesét („mely jelenleg kétszáz tagból áll, közülük százhatvan tevékeny és használható”). „Ó, jöjjön hozzánk, jöjjön! Úgy fogadjuk, mint Istent az emberek között. Glóriát éneklünk Önnek, felmagasztaljuk és babérral koszorúzzuk tisztelettől övezett ősz fejét…”
Tegyük mi is ezt a Mesterek „meghívásával”, műveik megszólaltatásával és ne csak az évfordulók idején, és ne csak a legnagyobbként kiemeltekkel…! Hiszen ha a korszakok egymásba kapcsolódásának ívét tekintjük, s visszatérünk Gellerthez, mint az összefonódó indák, úgy kapcsolódnak egymáshoz művészeti ágak és alkotók: Gellert és Goethe, Gellert és Emanuel Bach, E. Bach és J. Haydn, s közben kikristályosodik a zenében is az a nyelv, melyet klasszikus stílusnak mondunk.
VIII. Magyar Karvezető Konferencia, Budapest
S. Szabó Márta tanszékvezető főisk. docens előadása (részlet)
Close Menu