A zeneszerzői szövegválasztás attitűdjei

A zeneszerzők számos paraméterre figyelnek, amikor
szöveget választanak leendő művükhöz. Ez természetesen
nem jelent kényszert számukra, csak fontos tényező,
hogy milyen a vers, milyen hosszú legyen a mű, örömmel
fogják-e énekelni a kórusok, szívesen fogja-e vezényelni
a karnagy, tetszik-e majd a közönségnek? A szövegkereséstől
az anyag végső formába öntéséig sok mindenre összpontosítanak.
A szövegválasztás kapcsán nagy klasszikusainkra is utalhatunk.
Kodály Zoltán az Öregek című művének szövegválasztásánál
az egészen fiatal, akkor még ismeretlen költő, Weöres
Sándor versére talált rá, s megragadta a vers érzés- és gondolatvilága.„A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen
őszinte érzést, és főleg fiatal embertől, az öregek iránti szánalmat.
[…] A tartalma kapott meg, nem a formája. Weöres Sándor
verseiben még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból,
ő egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a
magyar versnek nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar
muzsikához köti.” (Angi István: Az intonációs elv érvényesülése
a kodályi dallam retorikájában. – Korunk folyóirat, 2007.
augusztus.) Weöres és Kodály kapcsolata ettől kezdve állandósult.
A költő életművének alakulásában, a verstechnika zenei
fogantatású fejlődésében Kodály Zoltán hatása elvitathatatlannak
bizonyult.
Ezzel szemben Bartók Béla az 1910-es években, amikor az
Ady-dalokat írta, saját személyes érzelmeihez, akkori válságélményéhez
keresett irodalmi anyagot. Lelkiállapotának megfelelően
választotta ki a verseket, amelyek nem a legnépszerűbbek
és nem is a legismertebb Ady-versek voltak, de Bartók
számára akkor ezek személyére szólóan aktuálisak voltak. Ez
a kompozíció, az énekhang és a zongorahang teljesen újszerű
hanghatásokat produkál, s zenéjének a versekkel való kapcsolata
elmélyítő érzéki kifejezője a költő hangulatainak.
Hol és miként jelenik meg az ihlet a zeneszerzői munka
folyamán? Először van valamiféle lassan körvonalazódó zenei
mondanivalója a zeneszerzőnek, és ahhoz keres szöveget?
Vagy fordítva: lapozgatja a versesköteteket, olvassa a verseket
és egyszer csak megszólítja egy vers? Tóth Péter vélekedésében
hallhattuk, hogy ha nagyjából sejti, mit szeretne írni, akkor
ahhoz keres szöveget, ami aztán vagy megszólítja, vagy nem.
„Legnagyobb problémám a kórusírással, hogy nem találok megfelelő
mennyiségű szöveget. Ne legyen túl jó, mert akkor nem
tudok vele mit kezdeni, s ne legyen rossz, mert akkor nincs kedvem
vele foglalkozni. Szóval nehéz jó szöveget találni. Lényeges
tehát, hogy a szöveg izgassa a szerző fantáziáját, és találkozzon
azokkal a gondolatokkal, amelyek a szerzőt éppen akkor foglalkoztatják.”
A zeneszerzők érdeklődése nemcsak a magyar, hanem a
latin nyelv felé is nyitott, mert sokkal nagyobb szabadságot
éreznek a prozódia terén, bátrabban írnak polifon zenét, melizmákat, hiszen ebben az esetben a szövegértés nem elsődleges
kérdés. A nyelv holt mivolta segít abban, hogy szabadjára
engedjék a fantáziájukat. A latin nyelvnek a távolságtartása
bizonyos szempontból segítség lehet egy szerzőnek, amikor
elsősorban tisztán zenei gondolatait akarja kifejezni, és nem a
szöveg mondanivalóját kívánja erősíteni.
A jó szöveg, mozgásba hozza a zeneszerző fantáziáját, de
adott esetben egy költői szöveg gátolhatja is a zeneszerzőt a
komponálásban. Ha a költő személyisége nem egyezik a zeneszerző
szubjektivizmusával, akkor a szöveg sem pontosan azt
fogja jelenteni, amit a zeneszerző szeretne kifejezni. „A költői
szöveg többnyire nem pontosan azt fejezi ki, mint amit én
szeretnék. Ekkor kínálkoznak az archaikus, liturgikus szövegek,
amelyeket nagyon szeretek.” (Huszár Lajos)
A zeneszerzők félelemérzete is megfogalmazódik, ha erős
érzelmi töltetettségű a magyar szöveg, az ő zenéjük is túlságosan
érzelem dússá válhat. A magyar nyelven történő komponálásnak
elvi és gyakorlati motivációi is lehetnek. Balassa
Sándor műveiben nemzetet érintő sorskérdésekről beszél, így
evidens, hogy a megszólalás nyelve sem lehet más, csak magyar.
S ha a zenéjéhez nem talál szöveget, ő maga írja meg, így
saját zenéjének a szövegírójává válik. Találkozhatunk olyan véleménnyel
is, hogy szívesebben választanak prózai szövegeket,
mert a vers már félig zene, s annyira diktálja a ritmust, hogy az
már zavaró számukra. „Egy absztraktabb zenei gondolkodáshoz
nagyobb segítséget nyújt, hogyha próza. […] Például egy korai
Kassáknál kell keresgélni, hogy lehetőleg ne jelentsen semmit,
s az ember a zenéjével lehessen elfoglalva.” (Horváth Márton
Levente)
Körber Tivadar Vásárhelyi Zoltán piramis-elméletét idézte
fel 2001-ben egy kerekasztal beszélgetésen: „Vásárhelyinek az
volt a meggyőződése és ezt tanította is, hogy egy kórusműben az
alap az a gondolati tartalom, amit a zeneszerző, illetve a költő el
akar mondani. […] A szavaknak ritmusa van és a piramis csúcsán
megjelenik a zenei hang. Így kell építkezni, nem fordítva,
nem a zenei hangra építeni föl a többit.”
Ezzel ellentétes álláspontot vetett fel Szabó Dénes: „Gyakran
előfordul, hogy a latin szöveg csak ürügy, amire a zeneszerző,
úgy vélem, nem szöveg-kiindulópontból, hanem pusztán zenei
indíttatásból megírja a maga rendkívül jó zenéjét. De ennek
nincs köze az eredeti liturgikus jelentéshez, pedig a zeneszerző
tudja, hogy mit jelent a szöveg. Ennek alapján én csak azt tudom
mondani, hogy ez a piramis-elv időnként fordítva van.”
Meghatározó, hogy azok a zenei eszközök, amelyek az adott
kórusműben szerepelnek, olyanok legyenek, amelyek közel
állnak az énekkar természetéhez, illetve ahhoz az együtteshez,
amelyik éppen az új kompozícióval ismerkedik. Létfontosságú,
hogy a szöveg a kórustagok számára világossá váljék, s azt a
gondolatot fejezze ki, amelyet a szöveg sugall. Ez többé-kevésbé
a karnagyok, esszenciálisan pedig a zeneszerzők dolga.

A szövegválasztás szempontjából a következő kategóriákat
lehet felállítani:
1. Magyar nyelvű világi és egyházi szövegek
2. Latin, vegyes és egyéb nyelvű művek

Magyar nyelvű világi szövegek

A magyar nyelvű szövegek választásának többféle előnye és
hátránya is van. Előnye, hogy elsődleges jelentéssel bír, hátránya,
hogy rajtunk kívül nem sokan értik. A vizsgált anyagban
a leg- gyakrabban felhasznált költemények szerzői Weöres
Sándor, Kányádi Sándor, Nagy László, József Attila, Ady
Endre, Áprily Lajos és Kölcsey Ferenc. A szerzők a szövegeket
szubjektíven választották, azaz annak függvényében, hogy kit
milyen vers érintett meg.
A legtöbb magyar költőt megzenésítő zeneszerző Farkas Ferenc
volt, aki közel félszáz magyar irodalmár alkotását dolgozta
föl. Szokolay Sándor műveinek központi gondolata legtöbbször
a hazaszeretet és a hitvallás; a szerző szívesen válogatott
Illyés Gyula és Áprily Lajos költeményei közül. Balassa Sándor
csak magyar nyelven komponál (egyetlen esetben tett kivételt,
lásd Kyrie című műve), legyenek azok klasszikus költőink,
íróink szövegei, vagy saját szövege. Kocsár Miklósnál költészetükben a bartóki világhoz közel álló poéták verseivel találkozhatunk a leggyakrabban. Nagy László költészete jelentette
számára azt az inspirációt, amely megújította alkotókedvét a
kórusművek területén. „Zenei mondanivalójának kiváltásához
– véleményem szerint – döntően hozzájárult Nagy László
expresszív költészete is, anélkül, hogy ez a zene autonómiáját veszélyeztetné vagy veszélyeztette volna. Szebbnél szebb hangzású
művek bizonyítják ezt.” (Tóthpál József: Születésnapi köszöntő
Zeneszó 1993.3/10.)

Terényi Ede kolozsvári zeneszerző Ady Endre, Dsida Jenő,
József Attila, Tóth Árpád, Weöres Sándor és Kányádi Sándor
költeményeiből választotta a szövegeket. A szerző Ady Endre
Így van magyarul című verse útján fogalmazza meg hitvallását,
a nemzethez és az anyanyelvhez való ragaszkodását Ady
Magyar zsoltára kompozíciójában.
A fiatalabb zeneszerzők szövegválasztásának is jellemzője,
hogy szívesen nyúlnak klasszikussá vált költőink műveihez.
Vörös Boglárka József Attila Töredékek című költeményét zenésítette meg, a vers ritmizálását követve jellemzően homofon
recitálással, finom polifonikus átvezetésekkel.

Magyar nyelvű egyházi szövegek

A szakrális szöveg legbensőbb tulajdonsága az evokatív (felidéző)
jelleg és a folyamatos jelentéssel való telítődés a szépség,
a hit jegyében. A szakrális szövegek legfőbb használati
jellemzője, hogy verbális automatizmusként élnek bennünk,
„tehát magukban hordozzák a tanulás, a megtanulás, a beidegződés,
a mindenkori felidézhetőség lehetőségét”. (Balázs Géza:
Szövegantropológia – szövegek többirányú megközelítése.
(Szombathely: Inter Kht. 2007.) Ebből pedig következik, hogy
a megtanult szöveg az egész élet során nyelvi és viselkedésbeli
támaszként szolgál. Ezt a megállapítást Tardy László, a Mátyás templom karnagy-kántora is megerősítette az elmúlt 70 év magyar egyházi zenéjére visszatekintő levelében. Az Európai Katolikus
Egyházzenei Szervezetek fatimai (Portugália) konferenciáján
bemutatott magyar művek és hanganyagok (Kodály Zoltán,
Szőnyi Erzsébet, Sári László, Dobos Kálmán és Koloss István
művei) bebizonyították a kongresszus vezetősége számára,
hogy vannak értékes új művek, és a modern zene is alkalmas
lehet a liturgia szolgálatára. Újra fogalmazták a konferencia
előre már megírt kommünikéjét, amelyet Rómába, a Vatikánba
küldtek, s ebben szavakba öntötték, hogy bár más módon
komponál Koloss István vagy Sári László, mint Bartók és Kodály,
de a dédunokák sem tagadhatják le, hogy mesterüktől
tanultak. „Könnyű a magyaroknak, hiszen Bartók és Kodály
igen magasra tette a mércét a kóruszenében, s ezt szeretné az
utánuk jövő 2–3 generáció is megközelíteni.” A Magyar Katolikus
Püspöki Konferencián is megfogalmazódott az elvárás,
hogy napjaink művészete, a maga remekléseivel csatlakozzon
ahhoz a kórushoz, amelyben elmúlt évszázadok kiváló művészei
is zengték. Olyan dallamokat szerezzenek zeneszerzőink,
amelyek magukon viselik az igazi szent zene ismertetőjeleit.
A szent énekre szánt szövegek feleljenek meg az egyházi tanításnak,
merítsék azokat elsősorban a Szentírás és a liturgia
forrásaiból.
Berkesi Sándor karnagy, a Tiszántúli Református Egyházkerület
zenei főigazgatója leveléből is egyértelműen kitűnik,
hogy számos zeneszerző komponált – a magyar reformáció
hitvalló lelkipásztor költői szövegeit aktualizálva – bibliai zsoltárt,
hitet sugárzó, klasszikus értékű énekelt imádságokat, zsoltárparafrázisokat.
Ezek együtt képezik a református gyülekezeti
éneklés ma is használt repertoárját. A ma élő zeneszerzők
között e tekintetben Szokolay Sándor, Orbán György, Vajda
János a legjelentősebb. Ők a magyar protestáns egyháztörténet
nagy eseményeit, továbbá a Károli-Biblia vagy a Szenci-féle
zsoltárfordítás szövegeit dolgozzák fel a leg-magasabb szakmai
igénnyel, maradandó értékeket képviselve.
A „piramis-elv” alapján fontosak az iskolák énekkarainak és
a kórus-derékhadnak szánt művek is. Ilyen volt a 18. században
a debreceni Kollégiumi Kántust alapító Maróthi György
harmóniás zsoltár-gyűjteménye, és ilyennek tekin-tendők a
20. században Árokháty Béla, Csomasz Tóth Kálmán, Osváth
Viktor, Szigethy Gyula, Tillai Aurél, Birtalan József, Draskóczy
László sokszínű, a szűkösebb lehetőségek között működő
templomi ének-karoknak szánt kompozíciói. „A Biblia talaján
kibontakozott és lombba szökkent kórusrepertoár a maga
gazdagságában rendelkezésünkre áll. Kórusainkon a sor, hogy
elerőtlenedő világunkban lelki táplálékul szolgáló üzenetét hangzó
életre keltsék.”

Latin nyelvű művek

1990-től egyre több zeneszerző fordult a latin nyelvű liturgikus
szövegekhez, aminek természetes következménye lett
a külföldi kórusok nagyobb érdeklődése a magyar kóruszene
iránt. A rövidebb kompozícióktól a többtételes – adott esetben
zenekar kíséretes, oratórikus – művekig terjedt a paletta. A
legnagyobb számban az a cappella ordinárium misék jelentek
meg. A művek nehézségi szintje az amatőr, nem hivatásos kórusok
számára is teljesíthető feladatot jelenthet.
Milyen indíttatások vezethetnek zeneszerzőinknél a latin
szövegű kompozíciók megszületéséhez? Közrejátszhat a megszólítottság-érzés? Vagy könnyebb nemzetközi érdeklődést
kelteni latin szövegű művel, mint egy magyar népi vagy műköltői
szövegre, például Vörösmarty vagy Nagy László versre
írott darabbal. Kocsár Miklós fogalmazta meg egy vele készített
riportban: „A kényszer is belevitt engem, illetve latinul tanultam,
így könnyebbség számomra latin szövegre írni ezeket a
zeneműveket. Annál is inkább, mivel külföldi megrendelőim, ha
kérnek tőlem műveket, első mondatuk az, ha lehet, ne magyarul
írjak. Így jutottam el a latin nyelvig, ami nemzetközi, és a világ
bármely pontján ugyanazt jelenti. Emellett értékes szövegekről
van szó, amelyek több száz, sőt, ezer éves viszonylatban is kiállták
az idő próbáját.”
Huszár Lajos, elmondása szerint nehezen tudja összhangba
hozni egy költő szubjektumával a saját egyéniségét: „Ekkor
kínálkoznak a latin szövegek, amelyek egyszerre nagyon kifejezőek
és kellően távoliak is.”
Tóth Péter azonban akár nyers-, akár műfordítást talál,
gondban van vele, mert nem ugyanazt jelenti számára a latin,
mint a magyar szó, más a csengése, mások az asszociációi:
„Fontos számomra a szó ereje, ezért használok általában magyar
szöveget, s többnyire homofon szerkesztést.”
Érdekes aspektusa a témának az a tény, hogy azok a kórusművek
a „legexportképesebbek”, amelyek latin nyelvre íródtak.
Ez nagy szabadságot biztosít számos zeneszerzőnek, s mozgásba
hozza a fantáziájukat. A latin szövegű darabokat minden
további fordítási nehézség nélkül jól át tudják venni, vagy
ha bárhol le akarják fordítani, akkor ahhoz minden nyelven
megvan már a megfelelő rutin, s a művek szövege a műsorfüzetekben
már ismert és elfogadott formában jelenik meg. Így
a magyar szerzőknek nincsen gondjuk azzal, hogy a külföldi
kórusok számára miként tegyék hozzáférhetővé a szöveget.
Gyöngyösi Levente zenei hagyományokra épülő művei jól
énekelhetők, a kórusrepertoár legtöbbet énekelt részéhez tartoznak.

„Énektechnikailag könnyebb latinul írni, mint bármely
más nyelven (az olaszt kivéve). Nagy ereje van a latinnak a hozzá
tapadó irodalom révén.”

Vegyes nyelvű művek

A két- vagy többnyelvű művek csoportja két részre osztható.
Az egyik kategóriába azok a kompozíciók sorolhatók,
amelyek egymástól függetlenül más-más nyelven adhatók elő,
ugyanazzal a zenei anyaggal. Erre láthatunk példát Tillai Aurél
Iltalaulu/Finn esti dal című darabjában, ahol a cantus firmus
dallam vándorol a három szólamban, a másik két szólam mindenkori,
leginkább homofon kíséretével.
Takács Jenő Five Fragments of Jade in Chinese Pentaton
című műve német, angol, magyar nyelven is előadható. Magyar
költő idegen nyelvű megzenésítését egyedül Takács Jenőnél
fedezhetünk fel, mert a Weöres Sándor verseire 1987-ben
komponált Szelíd domb című művének szövegét a zeneszerző
fordította le német nyelvre.
Vajda János Két Shakespeare-dal/Two Shakespeare Songs
művének különlegessége, hogy ugyanazt a szöveget használja
fel, mint Kodály Zoltán 1959-ben írt Fancy című kórusművében
(a Velencei kalmár III, 2.). Zenei feldolgozásban is hasonlatos,
éppúgy a harangozást idézi fel a tétel második felében,
mint Kodály Zoltán. A második tétel befejezése rendkívül virtuóz,
ragtime jellegű.

A másik kategóriába a vegyes nyelvezetű művek sorolhatók,
ahol egymásnak ellentmondó szövegek találkoznak, s a
két, különféle nyelvű szöveg kiegészíti egymást. Kontrasztáló
a szöveg Tóth Péter Gloria in excelsis című művében. A cím
dicsőítésre utal, s a mű Krisztus megszületését, az angyalok
énekét idézi: „dicsőség a magasságban”. A magyar nyelvű szöveg
Kányádi Sándor Isten háta mögött, 1985-ben keletkezett
versének felhasználásával készült. A költő a reménytelenség, a
hiábavaló várakozás, a csillag messziségét és a szeretet hiányát
fogalmazza meg versében: „[…] előrelátó vagy de mégis / nézz
uram a hátad mögé is / ott is emberek lakoznak / s örülnének a
mosolyodnak.”
A kétféle szöveg egymás mellé helyezése teremt drámai feszültséget és a mű végén felhangzó háromszoros fortissimo
Gloria után a háromszoros pianoban megszólaló Amen (úgy
legyen) adja a mű kicsengésének rezignáltságát.
Terényi Ede számos művében használja ezt az egymást kiegészítő,
azonos jelentést hordozó szövegkapcsolatokat. A
Resonemus című művében már a címmel is utal az együtthangzásra,
a rezonanciára. Itt a Sanctus felkiáltások, a forte és
a visszhangszerű piano Sanctus-ok váltakoznak, illetve szólalnak
meg együtt a Kájoni János Cantionale Catholicumából
vett örvendező karácsonyi énekkel.

Szőnyi Erzsébet Ima alkonyi harangszóra című, esti hangulatot,
esti imádságot idéző művében a gregorián Benedicite
omnes angeli Domini Dániel könyvéből vett anyagát bontja
ki sajátos zenei eszközökkel. Ez találkozik a műben egy régi
imádsággal, mely négy generáción át örökül adott ima volt, s
Márton Áron még püspök korában is ezt imádkozta: „Mivel
már béestvéledett, / Kérünk Teremtőnk Tégedet, / Mutasd szokott
őrzésedet, / Hozzánk kegyelmességedet.”
Eredeti görög, valamint latin nyelvre komponálta Zarándy
Ákos is Apokalypsis Ióannou című művét, ahol a latin szöveg
Sprechgesang (énekbeszéd) jellegű, hangmagasság nélküli
megszólalása mellett az ógörög szöveg hangismétlésektől
az egyre nagyobb ambitust felölelő, a mű végére a két oktávot
is meghaladó hangkészlet a zárlatban háromszoros forte
tredecim akkorddal zárva jeleníti meg előttünk a Jelenések
Könyvének szövegét: „Nem lesz többé éjszaka és nem lesz szükségük lámpafényre, sem a napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg őket és uralkodni fognak örökkön-örökké.”
A szöveggel való azonosulás felelősséget jelent, hiszen ha az
énekesek 2–3 hónapig ugyanazt a szöveget éneklik, akkor az
áthatol a szívükön, gondolataikon. Ezeknek a szövegeknek a
szépséget, jóságot, szeretetet, vidámságot, humort kell sugallnia,
kiváltania. S akkor ezzel nagyon komoly nevelési lehetőséget
tarthatunk a kezünkben.
Mindszenty Zsuzsanna szavai is ezt tükrözik: „A kórusműnek
csak felerészben a zene, a másik – teljes jogú – része a szöveg.
Úgy érzem, egy jó szöveg el tud vinni a hátán egy nehezen
megtanítható zenét is. A kórustagokat – tapasztalatom szerint
– nagyon inspirálja a jó szöveg. Ez lehet elgondolkodtató, vagy
érzelmes, költői, vagy vicces, de ezek közül is számomra a legnagyobb öröm olyan szöveggel találkozni, amely igazán mély gondolkodásra kényszeríti a karnagyot és az énekeseket egyaránt.
Az ilyen szövegeket hónapokon át tanulva beolvasztja az ember
a lelkébe, és valóban több és jobb lesz általa.”

Dr. Tamási László
főiskolai docens, karnagy

Close Menu