270 éves a Kollégiumi Kántus

Hogyan születik egy kórus? Van úgy, hogy dokumentummal, első koncerttel, esetleg ma már rögtön CD-felvétellel. Hogyan születik egy hagyomány? Leggyakrabban adatokkal csak utólag bizonyíthatóan, feltűnés nélkül, valahol a világesemények árnyékában, ahogy a Megváltó született egy „rongyos istállócskában.” 1739-ben, a lengyel, osztrák örökösödési háborúk és az osztrák-orosz-török háborúk idején, hat évvel Bach h-moll miséjének, három évvel Pergolesi Stabat Materének bemutatója után, abban az évben, amikor Händel nagy bibliai oratóriumai, a Saul és az Izrael Egyiptomban elkészültek, Debrecen távol esett mind a csatazajtól, mind a zenei újdonságoktól. Magyarország keleti felében különös kegyetlenséggel pusztított a pestis. Aki tehette, menekült. A Kollégium kiürült, a 267 diákból csak 30 maradt a városban.

Maróthi György, a svájci és holland egyetemekről visszatért 24 éves professzor – ifjú házas – hirtelen támadt szabadidejében polihisztorhoz illő változatosságban dolgozott. Nemcsak híres arithmetika-tankönyvét kezdte megírni, hanem – a hirtelen támadt lelkészhiány miatt – lelkészi feladatokat is ellátott: istentiszteleten és temetéseken is prédikált. Felismerte a pedagógiai lehetőséget abban is, hogy az itt maradt diákoknak nem volt kötelező napi feladata, viszont a temetéseken nagy szükség volt a hozzátartozók vigasztalására. Az énekes igei szolgálat négyszólamú zsoltárparafrázisokban csendült fel, a külföldi minták alapján: a genfi zsoltárok bázeli kottákból tanult négyszólamú változatban szóltak, magyar szöveggel. A diákok közül négyet kiválasztott, akiknek a nehezebb dallamokat is megtanította, hogy később praesesként (szólamvezetőként) ők adják tovább a tudást. Az első Kántus névsora rövid volt: Veszprémi István, Szalatsi Mihály, Szőnyi Benjámin és Dávid Ferenc nevét megőrizte a történelem. A Kántus a városi zenei életben legalább olyan fontos szerepet töltött be, mint a Kollégium a művelődésben. Ha a Debreceni Egyetem elődjének tekinti a Kollégiumot, az összes mai debreceni kórus annak tekintheti a Kántust. Persze a hangszeres zenére is kiterjedt Maróthi György figyelme: Collegium Musicumot is alapított, sőt a kottakiadás mellett zeneelmélet írásokat is hagyott ránk. Ő használta először a kulcs szót a latin clavis helyett hangnem jelentésben. Az eltelt 270 év alatt természetesen a kórus is sok változáson ment keresztül. 1948 óta, amikor a Református Gimnázium koedukált intézmény lett, ifjúsági vegyeskarként működik, tagjai nagyrészt gimnazisták és teológiai hallgatók, az utóbbi egy-két évtizedben a szolfézs-karvezetés szakos hallgatók is szívesen énekelnek itt – gyakorlati helyet is találva. 42 éve, 1967-ben kezdte itt pályáját Berkesi Sándor tanár úr – azóta sok egyéb díj mellett Liszt-díjas karnagy és Debrecen díszpolgára –, aki megalapozta a kórus nemzetközi hírnevét. Őt kérdeztem a Kántus közelmúltjáról és jelenéről.

Volt-e a Kántusnak fénykora?
Cikkek, felvételek őrzik ennek az időszaknak a „dicsőségét”: két CD-t már össze is állítottunk belőle. A Mátrai képek, a Jézus és a kufárok, a Vivaldi-Gloria voltak műsoron; 1972 szeptemberében Psalmust énekeltünk Simándy Józseffel. Talán a csúcs az 1985-86-os év volt, amikor négy külföldi út fért bele egy évbe: Hollandia, USA és Kanada, NDK és NSZK. Egy profi felnőtt kórussal is teljesítmény lett volna, nemhogy diákokkal, akik nem is mind voltak kottaolvasók. Talán egy kicsit vissza is vetette a kórust, egy kis fásultság volt érezhető a végén. Két éve Skóciában valami hasonlót élhettünk meg, az ottani felvételekből szeretnénk egy harmadik CD-t is kiadni, most pályáztunk rá. De gyakran más kórusokkal összefogva bele merünk fogni nagyobb oratorikus művekbe is. Legutóbb a MŰPÁ-ban Mendelssohn 42. zsoltárát énekeltük. Azzal együtt, hogy a modern kor csábításai nem segítik a kiszámítható együttes készülést, még mindig tapasztalok egy olyan erős alapfegyelmet, amely nehezebb helyzetekben is biztos kapaszkodót jelent. Legutóbb Törzsök Béla kollégiumi zenetanár, karnagy temetésén egy kis kórus jött össze, és az éneklés apró hibái ellenére a hozzátartozók dicsérték a lelkiségét, az előadás finomságát.
Mennyire élő a kapcsolat a régi énekesekkel? Már nagypapakorúak is vannak köztük. Hogyan él bennük tovább a Kántus-évek alatt elsajátított értékrend?
Mindig kellemes emlékeket csalnak elő a találkozások, működik Kántus-honlap, hírlevél, az iwiw rendszerén is rendszeres a kapcsolat velük. Találkozókon mindig szívesen meghívom az azóta hivatásos zenészekké lett öregdiákokat, vezényeljenek ők is egy-két darabot. Néha elgondolkozom, vajon hány diák lehet olyan, aki a zenei hivatást választotta, és utólag is hat rá a Kántus-évek alatt elsajátított érzékenység arra, hogy zeneileg is, szövegében is ehhez a hagyományhoz igazodjon. Munka közben azt érzem, hogy szívesen felvállalják ezeket az értékeket. A régi Kántus-tagok visszajelzéséből az tűnik ki, hogy az a fajta műsorkoncepció, amit a Kántus régóta képvisel, maradandó értékeket hordoz. Visszaköszön a magyarságtudat erősítésére irányuló szándék, amit szerintem nem is lehet hathatósabban elérni, mint a kórusműveken keresztül. Például többen is felemlegetik Vass Lajos – Magyari Lajos Kőrösi Csoma Sándorról szóló kórusművét vagy a Kodály – Petőfi-féle Magyar nemzetet. Ez utóbbinak semmivel sem kevésbé aktuális a szövege, mint akár Petőfi, akár Kodály idején volt: ahogy értékeink kimennek külföldre, s mi „szánk-szemünket rájuk tátjuk, s áldicsőséggel lakunk jól, hogy ez innen van honunkból.” Ez talán most még sokkal fájóbb pont, mint régen.
Milyen szerepe van a Kántusnak a diákok nevelésében?
A diákok, akiket gyakran csak nyilasmisizek, rákényszerülnek a közös munkára. Megszokják, hogy együtt gondolkodjanak, együtt lélegezzenek, megszokják azt, hogy alávetik magukat a csapat összmunkájának, a darab üzenetének, hogy beállnak a sorba, és ezzel erősítik az összhatást, így tudnak valamit adni a hallgatóságnak, mely a mi esetünkben gyakran egy templomi gyülekezet. A felkészülés, beéneklés fáradságaihoz, esetleg unalmához képest látják azt a visszaigazolást, ami erőt ad, mert esetleg a gyülekezet még sosem hallott ilyet, számukra egy csoda az, ami az énekesnek rutin. Ez őket is erősíti. Az, hogy a zeneszerző kiválasztja a szöveget, a másik ajándék. Ha visszagondolok, milyen vers-megzenésítéseket énekeltünk már, az a magyar irodalom krémje, a Bibliáról nem is beszélve.
Milyen szempontok alapján választja ki Tanár Úr a műveket?
Elsősorban a Biblia- és énekeskönyv- központúság jellemzi a művek kiválasztását. Ebben főleg a Kodály-iskola kap szerepet, nemcsak Kodálynak, hanem a tanítványainak, főleg Bárdos Lajosnak és Gárdonyi Zoltánnak a műveit jelenti. Emellett persze az európai zenetörténet nagyjai is helyet kapnak repertoárban. Ha nem magyar nyelvű műveket veszünk elő, vagy régi korok motettáit, akkor is meghatározó a bibliai szöveg. Gyakran egy-egy aktualitás, évforduló is szerepet kap a választásban. A műsorválasztás persze függ az adott időszak lehetőségeitől is. Volt idő, amikor a Kántus maga elő tudta adni Bach Komm Jesu, komm motettáját, ma nem mernék belefogni. Külföldi utak alkalmával igyekszünk bemutatni a magyarság zenei értékeit. Ilyenkor abból indulok ki, hogy egy külföldi kórustól is szívesebben hallgatom az ő zenei anyanyelvükön előadott műsort, még ha egy- egy tört magyarsággal előadott magyar darab színesíti is a koncertet. Emellett a már említett egyéb irodalmi szövegek is kiemelt helyen állnak.
Van Tanár Úrnak kedvenc műve?
Nehéz kérdés. Mendelssohn Lobgesangja volt a legnagyobb élmény számomra mostanában. Olyan élmény volt, hogy szinte csak félig voltam magamnál, mintha félig álmodnék, vagy félig kint lennék a Kozmoszban, onnan figyelném az Úristen teremtett világának nagyszerűségét. Csak arra kellett figyelnem, hogy jó időben lapozzak és intsek. A kisebb művek közül Szokolay Sándor Ima rontás ellen című darabja, a Fohász Erdély falvaiért a falurombolás idején nagyon eltalálta a hallgatót, sőt aki énekel, sokkal inkább a részesévé válik egy ilyen élménynek. Lehet rá mondani, hogy nincs úgy megszerkesztve, mint egy Bach-fúga, de ha egy mű egy adott helyzetben megállítja a levegőt, akkor azt is meg kell neki bocsájtani, hogy nem veszi fel a versenyt mondjuk egy Bartók-darabnak a mívességével. Tavaly nyáron egy ősi ír áldással találkoztam, nem tudni, ki írta szövegét, dallamát, de ha a szolgálat végén egy gyülekezettől való búcsúzás alkalmával elénekeljük, akkor megáll a levegő. És nem tudjuk, mitől. Nincs mértékegysége. A zenének vannak ilyen titkai.
Egy-két emlék nem is annyira műhöz kötődik, mint konkrét szituációhoz. 1983-ban először látogattunk meg határon túli magyar gyülekezetet Jugoszláviában, Kórógy várt minket. Ahogy gurulnánk be a faluba a busszal, nincs lámpa, teljes sötétség fogad. A busz lámpája keresgélte az utat, le ne térjen. Egyszer csak szentjánosbogárkák, apró kis fények fogadnak: a presbitérium a templom előtt várt ránk és cigarettázott, innen tudtuk, hogy megéreztünk. Kérdezzük, hogy nincs lámpa, nem is lesz fény? Nem, válaszolják, mert egy héten legalább egyszer kikapcsolják az áramot, így spórolnak. A templomba egy olajlámpát beállítottak az úrasztalára és egy-egy gyertyát minden pad végére odaragasztva. Összenéztünk a gyerekekkel, amennyire a sötétben össze lehet nézni. Hát akkor, gyerekek, ma kottát nem használunk! Életem egyik legszebb koncertje volt. Kívülről dirigáltam, a gyerekek kívülről énekeltek, érez- tük, hogy egyek vagyunk, ínségben még jobban összekapaszkodunk.
Talán a legmeghatározóbb élmény a 250. évfordulóhoz kötődik. Több egyéb mű mellett énekeltük Birtalan József marosvásárhelyi zeneszerző Templom és iskola című darabját Reményik Sándor versére. Többször kértünk őt egy darab megírására, sokáig hiába vártunk rá. Egy hónappal az ünnepség előtt egy csomag várt a portán: Bagosi József a feladó. Gyanúsan ismerős volt az írás, a mellékelt levélből derült ki, hogy Birtalan József a szerző, de ha kiderült volna a valódi kiléte, a Securitate elől nehezen menekült volna meg. A koncerten tele a Nagytemplom, de még az oldalkarzatok is roskadásig, 200-tagú kórus énekli a végén a Psalmus Hungaricust. Már maga az évforduló kerek volta is hátborzongató volt. A rádió mikrofonjai lógnak fölöttünk.
Vihar előtti csendet éreztünk, hat hét múlva Romániában kitört a forradalom. Karácsony első ünnepén, december 25- én este 11-től 12-ig a Kántus jubileumára címmel egyórás műsort sugárzott a rádió, riport és zene váltotta egymást. Kint már ropogtak a fegyverek, a karácsonyfán bent égnek a fények, mi itt ültünk a rádió mellett, odakinn, ki tudja, mi történik, mi van a mieinkkel, Tőkés nagytiszteletű úrral. Utólagos üzenet volt az éteren keresztül nekik is: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!” A Psalmus kezdeti panasza az egész Kárpát-medence magyarságának panasza volt, de a vigasztalás is: „az igazakat Te mind megtartod”, de „a kevélyeket aláhajigálod.” Az egyórás megemlékezés után az éjféli hírekben aztán bemondták, hogy kivégezték a Ceausescu-házaspárt. A Psalmus megírásakor Kodály nem tudhatta még, hogy ez 1989 karácsonyán mennyire aktuálissá lesz.
Kovács Gergely
Close Menu